Miért kellett Wallenberg?

Bezimenszkij lelkiismeretes kutató – nemcsak Moszkvában, hanem Budapesten is igyekezett megismerni a dokumentumokat és megszólaltatni a még élő tanúkat. Ezek közül a legérdekesebb kétségtelenül azzal a Vlagyimir Krjucskovval folytatott beszélgetése, aki a KGB utolsó elnöke volt, de a Wallenberg-üggyel még Budapesten, a szovjet nagykövetségen szolgáló, magyarul tudó ifjú diplomataként ismerkedett meg. Krjucskov nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a svéd diplomatának kapcsolatai lehettek a szovjet titkosszolgálatokkal, s ugyanakkor az amerikaiakkal is kereste az együttműködés lehetőségét. „Ő maga jött el hozzánk Budapesten. Nem keresték őt, nem fogták el. Maga jelentkezett és valamilyen javaslatokkal állt elő, csak az akkori rend nem adott módot a vezetésnek, hogy megértse: barátról van szó” – mondotta az egykor nagyon nagy hatalmú titkosrendőr. És hozzátette ehhez, hogy azért akarhatta a szovjetekkel és az amerikaiakkal a kapcsolatokat, mivel „mindenütt kereste a segítséget a zsidók megmentéséhez”. Bezimenszkijnek azt is kijelentette: „Nagyszerű ember volt. Pozitívan értékelem és ez az ügy sorsdöntő hiba volt a részünkről”. Bezimenszkij azonban megkereste Alekszandr Jakovlevet is, aki Gorbacsov idején a politikai bizottság tagjaként a rehabilitációkat felügyelte, és a végső vizsgálatot folytatta a Wallenberg-ügyben. Ő kissé eltérő módon emlékezik Krjucskov álláspontjára, akit a vizsgálat folyamán megkérdezett: „Nem érthető, hogy mi történt Wallenberggel, mikor és hogyan pusztult el?” Krjucskov válasza a nyolcvanas évek végén ez volt: „Ugyan, Alekszandr Nyikolajevics, mit nem ért? Agyonlőttük őt. Túlságosan sokat tudott. Wallenberg kettős ügynök volt: nekünk is dolgozott és az amerikaiaknak is. Belekeveredett valamibe. Valaki feljelentette őt és ezért likvidálták.”

A moszkvai vélemények nagyjából megegyeznek abban a tekintetben, hogy Wallenberget 1947-ben lőtték agyon, s minden olyan állítás, hogy még akár a nyolcvanas évek elején is látták volna őt élve, nem egyéb, mint olyan legenda, amely törvényszerűen keletkezik, ha ilyen homályos ügyről van szó, amelyben pontos dokumentumokkal senki nem tud, de nem is akar előállni.

Bezimenszkij gazdag adattára azt is valószínűsíti, hogy Wallenberg sorsáról személyesen Sztálin rendelkezett. Erről tanúskodik, hogy letartóztatására nem kisebb személy adott parancsot a Malinovszkij marsall által vezetett II. Ukrán Front kémelhárítóinak, mint Nyikolaj Bulganyin, aki 1945-ben Sztálinnak, mint honvédelmi népbiztosnak az egyik helyettese volt. És egy volt szovjet diplomata, aki a háború alatt és után Stockholmban dolgozott és módja volt a szovjet kémelhárítás urától, Viktor Abakumovtól felvilágosítást kapnia, mert hát neki végül is kellett valami magyarázattal szolgálnia a svédeknek és a családnak, azt állítja, hogy az államvédelmi miniszter mintha azt mondta volna néki: „Én hazaengedtem volna, de Sztálin elvtársnak más volt a véleménye. Szerinte erre az emberre még szükségünk lehetett volna.” Az is Sztálin különleges érdeklődését bizonyítja, hogy magához kérette Wallenberg moszkvai kihallgatásainak jegyzőkönyveit és ezeket Sztálin halála után megtalálták páncélszekrényében.

Igazán izgalmas kérdés, hogy ugyan milyen ügyben akarta volna Sztálin felhasználni a szerencsétlen Wallenberget? Erre vonatkozóan Bezimenszkij több hipotézist állított fel, de teljes bizonyossággal semmit nem lehet bizonyítani. A legvalószerűbbnek az a feltételezés látszik, hogy Wallenberget esetleg tanúként akarták szerepeltetni, aki azt bizonyította volna: a nyugati hatalmak különbékét akartak kötni a németekkel. Ez a különbéke-eshetőség Sztálinnak állandó gondot okozott. Szüntelenül attól tartott, hogy angol–amerikai partnerei úgy gyorsítják fel a háború befejezését és ezáltal jelentős előnyökre tehetnének szert Európa politikai érdekszférákra osztásában (egyszersmind felrúgva a jaltai egyezkedést), hogy a Hitler-ellenes német katonai csoportosulásokkal megegyeznek. Ilyen próbálkozások kétségtelenül voltak, például, Svájcban is folytak tárgyalások. Sztálin, persze, már azért gyanakodhatott, mivel közvetlen tapasztalatai is voltak a különbéke-ügyben, hiszen a finnekkel folytatott háborút titkos tárgyalásokkal fejezték be, és ezekben a stockholmi szovjet követ, a nevezetes Kolontaj asszony éppen a Wallenberg-család közvetítését vette igénybe. Sztálin akkor szándékozott volna ezt a kártyát kijátszani, ha nem sikerül megállapodnia a nyugatiakkal abban: milyen témákról ne beszéljenek a nürnbergi nemzetközi bíróságon. A nem kívánatos ügyek jegyzékét a szovjet „jog” olyan szakértője állította össze, mint Andrej Visinszkij, aki a korábbi moszkvai perekben a vádat képviselte, de ekkor már külügyi népbiztos-helyettes. A kilenc pont közül különösen fontos volt, hogy ne bolygassák a Sztálin–Hitler paktummal összefüggő kérdéseket, a balti államok problematikáját, a szovjet–lengyel kapcsolatokat, valamint a szovjet belpolitikát érintő, a németek kezére jutott dokumentumokat. A nyugatiak beleegyeztek a szovjet javaslatba, ezért a különbéke-históriát sem vetették fel. Wallenberg tehát felesleges lett. 1947. május 14-én egyébként maga Visinszkij tesz arra javaslatot, hogy likvidálják a Wallenberg-ügyet és az üggyel egyidejűleg – ez magától értetődött – a személyt is.

Lev Bezimenszkij könyvének egyik legszomorúbb tanulsága, hogy a dokumentumok jelentős része egyszerűen eltűnt, vagy még manapság sem járulnak hozzá ezek tanulmányozásához, még kevésbé közzétételéhez. Az orosz történész kutatásainak azonban van részlete, amely nem hipotézis, hanem a legszigorúbb valóság, a detektívregényeket megszégyenítő realitás. És magyarázza azt, hogy milyen úton-módon szereztek Moszkvában tudomást Wallenberg budapesti tevékenységéről, illetve hogyan került kapcsolatba (ha egyáltalán kapcsolatba került) a szovjet titkosszolgálatok valamelyikével. Milyen forrásból tudhatott Sztálin Wallenbergről?

Mihail Petrovics Goleniscsev-Kutuzov-Tolsztoj grófról van szó, a hadvezér Kutuzov távoli leszármazottjáról. A gróf Carszkoje Szeloban született 1896-ban. Tanulmányai befejezése után 1915-ben behívták a hadseregbe, de a forradalom kitörése után nem áll a fehérek oldalára, sőt a polgárháborús időkben visszavonul és megnősül. Felesége ugyancsak híres család sarja, Volkonszkaja hercegnő. A vidéki birtok nem jelentett biztos menedéket: az ifjú házaspárt a tambovi kormányzóság forradalmi törvényszéke halálra ítéli, mint földesurakat. A kivégzéstől a Cseka menti meg a grófot és a hercegnőt, sőt 1918-ban, ennek a nem könyörületességéről elhíresült szervnek a segítségével, az akkor már független Észtországba jutnak. Itt a gróf találkozik édesanyjával és második férjével, egy balti német báróval, akiket szintén a Cseka juttatott külföldre. Talán nem túlzás feltételezni, hogy bizonyos szolgálatok fejében. A háromnevű gróf életútja ezután még különösebben alakul. Észtországból Helsinkibe utazik és a beutazási vízumot személyesen Mannerheim finn tábornagy, a hadsereg főparancsnoka, volt cári főhadsegéd adja meg, tekintettel arra, hogy a gróf édesapja iskolatársa volt. A házaspár bebarangolja Európát: Koppenhága, Párizs, Brüsszel – az egyes állomások. Brüsszelben meghal Volkonszkaja hercegnő, a gróf új felesége egy belga grófnő.

Maradhatnának éppen Belgiumban, de ők Jugoszláviában, majd Romániában, végül Budapesten tűnnek fel. Éppen a második világháború kitörésekor. Amikor is 1941-ben a magyarországi szovjet érdekek képviselete – a hadüzenet után – a svéd követségre hárul. Az ilyen ügyek kezelésére alkalmazzák az orosz grófot, aki később a szovjet hadifoglyok és a vöröskereszt közötti kapcsolatokat is magára vállalja. Nem is lehet kérdéses, hogy a gróf ismerte, ismernie kellett Wallenberget. És nyilván megfelelő információkat is szolgáltatott róla megbízóinak. Akik – noha ez nem jellemző rájuk – még hálásak is voltak. Az emigráns grófot, aki ráadásul egy kapitalista, noha semleges követség szolgálatában állt, s kapcsolatban volt a német és a magyar horthysta hatóságokkal, nemcsak nem tartóztatják le, hanem a budapesti szovjet városparancsnokságon alkalmazzák és a szovjet tiszteket tanítja idegen nyelvre, míg felesége nem kisebb személyiséget, mint Szviridov altábornagyot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökét próbálja bevezetni a francia nyelv rejtelmeibe. A titokzatos házaspár 1951-ig élt Magyarországon, majd ĺrországba távoztak. Itt halt meg a gróf 1980-ban. Személyi dossziéját még a kilencvenes évek végén sem kutathatta Bezimenszkij! Milyen titkokat rejthet ez a dosszié? Esetleg éppen a Wallenberg-ügyről. Ezt egyelőre senki nem tudhatja.