Micsoda kilátások!

A Facebookon azt olvassa, hogy a gyerekkel ne kiabálj, helyette egy pillanatra gondolj bele: hogyha nyolcvanéves leszel, és ott ülsz majd egy kis szoba székében, hogy fogsz ezekre az emlékekre gondolni? Életed legszebb pillanatai derengenek majd fel: míg kicsik a kölykök. Hiszen ezek a pillanatok, amik most zajlanak, a legkedvesebb élethelyzetek egy anya életében. Így, ennek a képnek a hatása az kellene, hogy legyen, hogy akkor már abbahagyod a kiabálást, és elégedetten belehelyezkedsz a nyolcvanéves éned bölcsességébe.

Rögtön el is kezdte kivetíteni maga elé a képet, ahogy ráncos bőre szinte kisimul a szép gyerekei csínytevéseinek emléke előtt, amikor már letudja az élete legnagyobb fájdalmait, amikor eltemette már a szüleit, a barátait, a rokonok nagy részét, és várhatja a saját átkelését a túlpartra. Micsoda mámor, szinte jobb is a kedve!

Aztán eszébe jut, hogy azt is olvasta a Facebookon, hogy nagy bajban lesz az emberiség 2050-re, mert a legtöbb halálesetet a bakteriális fertőzések fogják okozni, hiszen olyan szuperbacik nyírnak ki minket, amikről eddig nem is hallottunk, melyek rezisztensek lesznek az antibiotikumokkal szemben. Húh, akkor ez is egy cél, fel kell írni a papírra: elkerülni a szuperbacikat kettőezerötvenben.

Néhány héttel előtte pedig egy podcastban azt hallhatta, hogy az ő korosztályának minden harmadik tagja valószínűleg nyugdíjasként súlyos demenciában fog szenvedni. Megnyugtató mégis, hogy a demencia nem fáj – lehet kegyesebb ez, mint a szuperbacis halál, ennél viszont a családtagok kínlódnak, úgyhogy mégis át kellene gondolni és kihúzni a képzeletbeli listáról a szuperbaktériumok túlélését, mert ugye gondoljunk a szegény gyerekekre.

Így, ha már ezek az előjelzések, azon tűnődött, hogyha ő huszonhat év múlva átvészeli a szuperbaktériumok éráját, és lesz olyan mázlista, hogy a nyugdíj nem csak nyolcvanévesen kezdődik majd el számára, hála a nyugdíjkorhatár folyamatos kitolásának, akkor vajon hogyan is fog emlékezni erre a pillanatra, ha úgyis – köd előtte, köd utána – demens beteg lesz?! 

Szóval a Facebookon ajánlott módszer, miszerint gondoljon a jelenre mint jövendőbeli emlékre, valóban segített az indulatait csitítani. Na, nem abban az értelemben, hogy át tudta magát adni egy megható pillanatnak, inkább azért, mert teljesen elvette a kedvét még a gyerekek hangos kiokításától is. Mert csak az a kérdés merült fel benne, hogy minek is.

Sétálni indul, hamarosan érkeznek a kicsik, várja majd a napi tanulás, leckeírás, a „jaj, nekem miért kell ezt” mondatok hada, és arra gondol: egy szép napon, mikor az öregotthonban jobbról balra teszik a testét, és talán még a levegőben érezni fogja a virágok illatát, emlékezni fog ezekre a pillanatokra. S az orra alatt mosolyoghat, hogy akkor milyen jókat kiabált a gyerekeivel, bár tudta, semmi értelme, mert azokról a komisz kölykökről előbb leperegnek az intések, mint a tudatából kikopnak az emlékek.