Egy ideje gondolkodom azon, hogy megszüntetem a közösségi oldalakon a regisztrációt. Annyi minden nem kell már az élethez, ami még néhány éve fontos volt, és a változás most már abban is jelentkezik, hogy fel tudom fogni, én sem kellek oda. Nem hiányzom, és nekem sem hiányzik.
Pedig sok haszna is volt a virtuális kapcsolatoknak, ma is hiszem, sokkal egyszerűbb volt a női közösséget is felépíteni, hogy volt egy olyan háló, amelyre elég volt megosztani egy-egy eseményt, semmi plakátok, szórólapok, mégis híre szállt a programnak.
Dől a médiumok különböző platformjain és a közösségi oldalak magánprofiljairól is a sokszor megalapozatlan ítélet, gyűlölet. Olyan sokan írják ki a szélsőséges véleményüket, hogy vannak olyan oldalak, ahol már névvel és profilképpel teszik közé a fenyegetésüket. Mások halálát kívánó, kínzásokat követelő emberek arcát látjuk. Ezt megállítani csak úgy lehet, ha szembesítjük őket a szavaik valódi tartalmával.
Olyan oldalra lettem figyelmes, ahol közszereplő tette közzé, hogy milyen fenyegetések érik őt a véleménynyilvánítása után. Mindhiába nélkülözte ő a személyeskedést, hiába volt tényekre alapozott a véleménye. A hozzászólások nélkülöztek bármiféle tárgyiasságot, személyes, bántó, fenyegető üzenetek hada olvasható a bejegyzés alatt. Az egyikben egy férfi kijelenti: tudja, hova járnak iskolába a videóban szereplő személy gyerekei, és majd meglátogatja őket.
Bennem ez a hozzászólás az utolsó reményt is felégette. A reményt, hogy ebben az életben tanul az ember, fejlődik. Úgy érzem, azt tapasztalom, hogy az ember önmaga pusztulását idézi elő, koholt hitrendszerre alapozva.
Az egyik ügyfelemmel arról beszélgettünk, mennyi szenvedéssel találkozunk, fiatalok hunynak el. Aztán rámutattam, hogy az elmúlt évek tragédiáinál jóval több volt a két világháború idején, a kitelepítésekkor, a kommunizmus éveiben, akkor is haltak meg emberek betegségben, de az igazságtalan halálok száma ennél jóval magasabb volt. De ugye az ember politikai célokra felhasználható, manipulálható, egy szűk kör céljaiért! Fel sem fogjuk!
Mi lehet az iránytű? Hogyan vegyem észre, hogy a gondolataim merre visznek? Tudom-e, mik az emberi jogok, mit veszíthetek, ha ezeket senki sem biztosítja nekem?
Eltelt néhány évtized, amikor az ember nagyjából nyugodt közegben élte mindennapjait, családját, otthonát, értékeit sajátjának érezhette, természetesnek.
De nem tanultuk meg a leckét: mindig lesznek olyanok, akik azt állítják, a népet szolgálják, ám ebből az átlagember semmit nem érez. Felismerhető-e az ilyen szélsőséges vezető, az, aki hatalma miatt sérthetetlennek érzi magát, aki nem képes kulturáltan vitatkozni?
A valóság, a tény egy ember által tagadható, elismerhető, ám kitörölhetetlen, nyoma van.
Soha semmi nem tartott örökké. Igazságtalan, kizsákmányoló rendszerek jöttek, mentek, ami maradt utánuk, az a hatalmas veszteség, a gyötrődés, a gyász, az emberi jogok letiprása. Az átlagembernek kevés maradt: feldolgozza vesztesége minden fájdalmát, és az újabb pofonból tanul, ezzel védve önmagát és leszármazottait.
Ha nem fejlődünk, vajon meddig tudjuk még húzni, hogy ne érjen bennünket egy újabb sorscsapás? Vajon azt kérni, a másik ember pusztuljon el, csak azért, mert nem úgy gondolkodik, mint én, rendben van?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.