Mi legyen az EU alkotmányával?

Ennél azonban sokkal fontosabb szempontok is vannak, melyekről tudomást kell vennünk, amikor az EU alkotmányáról és annak ratifikálásáról, illetve magáról a népszavazásról van szó. Ezek a kérdések pedig alkotmányos jellegűek, nem az aktuális pártpolitika határozza meg őket.

Vegyük tehát szépen sorjában azokat a tényezőket, melyek befolyásolják eme vita kimenetelét, illetve fontosak ahhoz, hogy pontosan és tényekre alapozottan tudjuk megítélni a kérdést. Mindenekelőtt a Szlovák Köztársaság alkotmányából adódik egy jogfilozófiai kérdés, amelynek megértéséhez, illetve megoldásához szükség van az Európai Unió és az integrációs folyamat működésének ismeretére. Az alapkérdés az, szükséges-e a népszavazás intézménye ahhoz, hogy Szlovákia a magáénak tudhassa az EU alkotmányát. Az elutasítók azzal érvelhetnek, hogy a szlovák alaptörvény nem teszi lehetővé jogszabályok lakosság általi meghozatalát, márpedig az alkotmány átvétele ebbe a kategóriába tartozik, egészen pontosan: egy alkotmánytörvény meghozatalát eredményezi végső soron. Ez az argumentum első ránézésre még meg is állná a helyét, azonban mint azt a későbbiekben láthatjuk, alkalmazása helytelen.

A referendumot ellenzők közt sokan vannak azok, akik azzal érvelnek, hogy a lakosság nem ismerheti az uniós alkotmány tartalmát, mert a szavazók nem olvasták el a háromszáz oldalas dokumentumot, ezért nem alkothatnak releváns véleményt róla. E véleménnyel még egyet is lehet érteni, ám óhatatlanul felmerül egy kérdés – amelynek lényegére az európai parlamenti választások szegényes részvétele kapcsán hivatkoztak a politikusok és szakértők: a hiányos tájékoztatás –, mégpedig hogy kinek a feladata tájékoztatni a választópolgárokat, ha nem a politikusoké, akik azt szeretnék, hogy a polgárok szavazzanak, és „igen”-t vagy „nem”-et mondjanak. Nos, az utólagos siránkozás helyett a tájékoztatás – sőt, nem félek az „oktatás” szót használni – a járható út.

Ezen argumentumoknál azonban sokkal fontosabb tények is szerepet játszanak a kérdés eldöntésében, és itt már a szlovák alkotmány mellett az EU szerkezeti és működési rendszere is alapvető. Országunk alaptörvénye ugyanis kimondja, hogy az országot érintő jelentős kérdésekben, melyek a szuverenitást (és az ország határait) illetik, népszavazást kell kiírni. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy ezt az alkotmányos rendelkezést említem, ám itt jut fontos szerephez az EU működésének ismerete. A neofunkcionalista modell szerint ugyanis az Európai Unió és az integráció – nemcsak az országok fölvétele, hanem az egyes politikák szempontjából is – „túlfolyási” folyamatként jellemezhető. A „túlfolyást” vagy „túlcsordulást” úgy kell elképzelni, hogy fokozatosan egyre több közös rendelkezés és irányadó rendelet születik, melyek a gazdaság és a politika egyre több szegmensét érintik, és úgy bővülnek a közös szabályozás alá eső területek, hogy az egyik politika közössé tétele mindig érint egy másik területet, tehát például a közös pénznem összefügg a tagországok monetáris politikájával, ezáltal a banki alapkamatokkal és így tovább. Egy másik példa az lehetne, hogy a közös biztonságpolitika, melyen dolgozik az EU, közös álláspontot igényel, ez így gyorsítja, illetve erősíti a közös külpolitika és a „külügyminiszter” iránti igényt. Ennek a fejlődési típusnak egyik velejárója az is, hogy az egyesülési folyamat – melyet az integráció fogalma takar – megállíthatatlan kis lépésekben halad. Ennek a folyamatnak – főleg kritikusai szerint – akár a „lopakodó integráció” nevet is adhatnánk, hiszen jellemző rá, hogy nem látványos, nem nagy lépésekben és hangos vitákkal jár, és sok dologról nem a „saját nevén” döntenek, így az államok csak utólag figyelnek fel arra, hogy valami olyat is elfogadtak, amit más körülmények közt elleneztek volna.

Éppen ennél az oknál fogva, egy kis történelmi visszatekintéssel élve, megfigyelhetünk egy érdekes párhuzamot. A tizenkilencedik század monarchiáiban a perszonális unió volt az egyik uralkodó típus, tehát amikor két országnak egy királya volt, és csak bizonyos területeken lépett föl egységesen az ország: ez jellemzően a külpolitika, a biztonságpolitika, az igazságszolgáltatás és a monetáris (pénzügyi) politika volt. A mai EU pedig épp ezeken a területeken működik együtt, a Európai Bizottság pedig mintegy közös kormányként lép fel, és az új alkotmány ezt az irányvonalat, illetve hatalommegosztási vonalat követi. Az említett tények tehát valójában azt jelentik, vagy legalábbis arra engednek következtetni, hogy valójában az alkotmány – melyet mellesleg a tévhitek elle-nére alkotmánynak fognak nevezni, nem alkotmányos szerződésnek – elfogadásával létrejött az európai föderáció, de legalábbis a föderáció közvetlen elődje, a konföderáció. Ez a tény indokolja azt, hogy referendumon döntsön a nép az EU alkotmányáról. Most még van rá mód, amikor a kiegészítő intézkedéseket és rendeleteket fogja meghozni az Európai Parlament és az Európai Bizottság, akkor már nem lesz rá lehetőség.

Félreértés ne essék, nem egy apokaliptikus víziót festek arról, hogy nem lesz jogunk beleszólni a dolgokba. Egyszerűen arról van szó, hogy az EU döntéseit jobb széles körben legitimizálni, mert az egyik legerősebb kritika, amellyel az Európai Uniót illetni szokták bírálói, épp a legitimitás hiánya, illetve az, hogy „távol van a polgároktól”. A referendummal a legitimitáshiányt, valamint a „távoliságot” is orvosolni lehetne némelyest.

A szerző a Comenius Egyetem politológiahallgatója