Mi közünk Königsberhez, avagy Kalinyingrádhoz?

Persze, az eredendő bűn Sztálintól eredeztethető, aki a második világháború egyik győzteseként a hajdani porosz föld egy részét Königsberg központtal nem egyszerűen a Szovjetunióhoz, hanem azon belül is Oroszországhoz csatolta. Agresszív stratégiai céljait azzal a különben igaz állítással próbálván leplezni, hogy a poroszok kihalt szláv nép, tehát a földre történelmi jogon az oroszok igényt tarthatnak. A XVI. század táján végleg elsorvadt porosz nép helyébe részben németek települtek, akik viszont a XX. század derekán menekültek el a Vörös Hadsereg elől, és ekként lettek az oroszok Königsberg lakói, a várost pedig átkeresztelték Kalinyingrádnak. Eme tények konstatálásával azonban nem sokra megyünk, mert amiként a poroszok sem támadnak fel, valószínűtlennek tűnik, hogy az egykori német lakosság mai, vagy holnapi utódai visszatérjenek erre a földre.

És aki azt hiszi, hogy ennek a Kalinyingrádnak (Königsberg, Kralowiec, Regimontium) a problémája ezzel le is zárható, vagy pláne azt képzeli, hogy legyen ez kizárólag a Putyin, meg a Kwasniewski, meg az Adamkus problémája – óriásit téved. A gyakorlati problémát, természetesen, nekik kell megoldaniuk, s ebben majd Bush meg Schröder is bizonyosan segít, hiszen európai érdek forog kockán. Meg talán illetlen dolog lenne (ha ez a kategória egyáltalán használható a politika és kivált a világpolitika kategóriái között), hogy az EU miközben nyitott határokat hirdet, másrészt határokat zár le. Különben teszi is ezt a schengeni egyezménnyel, de Oroszország elszigetelése azért túlságosan nagy kihívás, már-már provokáció lenne.

Ismételnem kell, hogy ezúttal nem a politikai vonatkozásokról szeretnék írni, bár érdemes lenne azt is kifejteni, hogy Kalinyingrád és – mondjuk, – Csernovic meg azért Kolozsvárról se feledkezzünk el, most azért küzd, amit a lengyelből litvánná lett város, Vilnius, Vilnius, valamint Pozsony Prágában szerencsésen elért. Létezik azonban ennek a vaskos problémakörnek egy komoly kulturális vonatkozása is, amely közvetlenül érint bennünket magyarokat: a hagyományhoz, a továbbélő tradícióhoz kialakult és az új európai közösségben kialakítandó viszonyunkat. Nemrég a kitűnő budapesti folyóirat, a 2000 közölt tanulságos esszéket erről a témáról, ezeket ismertetem, illetve talán bővíthetem is anyagukat.

Az osztrák Roman Pollack eszmefuttatásának a címe is kifejező: Csernovic, Csernovci, Czernowitz, Tschernowitz, Cernauti – idézi fel a bukovinai város soknyelvű elnevezését, s ennek olvastán óhatatlanul arra a Pozsonyra is gondolnunk kell, amely egyszerre Pressburg és Bratislava, Posonium és Prešpork, horvátul meg éppenséggel Požuň. A Nobel-díjas lengyel költő, Czeslaw Milosz teszi fel a kérdést: „Vajon hány olyan város van, amelynek már a nevét illetően sincs egyezség? A lengyelek úgy nevezik Wilno, a litvánok Vilnius, a németek és beloruszok: Vilna...” Milosz a szülővárosáról ír, érthető az izgalmas kérdés, de mi, magyarok ugyancsak feltehetünk ilyen sokak számára kellemetlen kérdéseket? Magyar, román és szász egyszerre kérdezhette, például azt, hogy miként lett a római Napocából Kolozsvár–Klausenburg–Clui? (Mert a város mai hivatalos nevének – Cluj-Napoca – a keresztapját jól ismertük, Nicolae Ceausescunak hívták a zsarnokot, aki ezzel az ötletével egyszerre sértette az erdélyi hagyomány mindhárom rétegét, a magyart ugyanúgy, mint a románt, vagy a szászt...( Tomas Venclovát, a litván poétát egy másik Nobel-díjas, az orosz Joszif Brodszkij ekként jellemezte: „Venclova három anyanyelve közül az egyik – a lengyel. A másik kett#: az orosz és litván...” Az Egyesült Államokban él és főleg litvánul ír. Az ő 2000-ben közölt esszéjének a címe: Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia. Venclova azért ír a történelemről, hogy a jelenről szólhasson. „A litvánok gyakran nevezik a kalinyingrádi körzetet... Kis-Litvániának. Ezt az elnevezést azonban nem a mai nacionalisták találták ki: létezett az már legalább a XVI. század óta. Latin vagy német alakjában, krónikákban, térképeken, hivatalos iratokban is szerepelt...” Mindez elmondható akár Erdélyről is, amely elnevezés még régebbi és valami köze a litvánokhoz is van, hiszen az egyik erdélyi fejedelem, Báthori István lengyel királyként a litvánok uralkodója is volt. Transylvania, Ardal, Siebenbürgen – idézhetjük a táj latin, román és német elnevezését is, amely az ott élő nemzetek sajátos kultúrájára, közös históriájára és egymásrautaltságára figyelmeztet, bármennyire is szeretnék akár román, akár magyar oldalon nacionalista szimbólumként használni az egymást hevesen gyűlölők, ám lényegében egyformán az erdélyi múlt és jelen lényegét tagadják, hogy jövőjét lehetetlenné tegyék.

Megint Venclovára hivatkozom... „Kalinyingrádi barátaim” – számol be egyik fontos élményéről – „nemrég elvittek Romanovo faluba (németül Pobeten, litvánul Pabečai, poroszul Pabetaj): abban mindmáig láthatók egy templom romjai, az egyetlené, amelyről tudható, hogy falai közt poroszul imádkoztak. Épp ennek a templomnak a plébánosa adta ki a legterjedelmesebb porosz nyelvű könyvet a három fennmaradt közül. A templom állapota, ahogyan az egész falué is, sok kívánnivalót hagy maga után, mellesleg észrevehető, hogy nem is annyira a háború idején, mint inkább azt követően rombolták le... Nagyon szép gesztus lenne, ha restaurálnák (akár Litvánia közreműködésével), és múzeumot létesítenének a faluban a kipusztult nép emlékére.” A plánum szép, illik némely, sajnos, nem túlságosan ritka esetekben a mi tájainkra is. Venclova azonban realista, ezért azt is megjegyzi: „az azonban valószínűleg csak ábránd marad, már anyagi okok miatt is. Adja az ég, hogy legalább tovább ne rombolják.” Ha nem is vagyunk képesek mindig a múlt megőrzésére – a jövő érdekében legalább ne romboljunk. Ez roppant fontos figyelmeztetés. Azért, mert ezek a soknevű városok, és többnyelvű kultúrák az egyesülő Európa fontos részei lesznek. Azért merek egyszerű kijelentő módot használni, mert Európa szerencsésebb nyugati részén ez így történt, így történik. Európa a viszályokat, a tragikus konfliktusokat akarja elfelejteni, illetve magától értetődően okulni akar ezekből, de őrizni kívánja a kultúrák sokszínűségét. Ehhez sok türelem és nagyon sok jóakarat szükségeltetik a pénz mellett, ami szegénységünkben ugyancsak nem tartozik az elhanyagolható körülmények közé.

Balogh Edgár emléke is eszembe jutott, aki 1944 őszén és 1945 tavaszán naiv buzgalommal amolyan Erdélyi, de legalábbis Kolozsvári Köztársaságot akart csinálni, részben csinált is, a szovjet katonai közigazgatás árnyékában, természetesen, nem a magyar uralom biztosítására, hanem a három nemzet, a román, a magyar, a szász kölcsönösségének erősítésére. Azért emlékszem reá, mert Czeslaw Milosz is valami hasonlóról értekezik: „Kevesen emlékeznek arra, hogy 1921-ben itt történt egy kísérlet a föderációra: Vilna és környéke afféle önálló kantonként, kicsinyke államként működött. Albumokban ott díszlenek ennek az országnak – Közép-Litvániának – a bélyegei. Ma bélyegritkaságok. Az államocskát hamarosan Lengyelországhoz csatolták. A Litván Köztársaság a történelemre hivatkozva tiltakozott. A lengyelek a lakosság akaratára hivatkoztak. Nehéz megmondani, kinek volt igaza a vitában. Azt hiszem, egyik félnek sem. Ha egy kérdést rossz fogalmakkal jelölünk ki, megoldhatatlanná válik.” Nagyjából erről szól Venclova is: „A volt Kelet-Poroszországban sok szomorú dolog történt. De ha ezért a történelemre haragudnánk, az körülbelül olyan lenne, mintha a föld vonzására haragudnánk. Jobb, ha fölébe kerekedünk a történelemnek (ahogyan az emberek is fölébe kerekedtek a gravitációnak, amikor elkészítették repülő szerkezeteiket).” Ez lenne a jó dolog és erre kell haladni, ha európaiak akarunk lenni. Ezért nem szabad rossz fogalmakkal élnünk és ezért kell tudnunk, hogy közünk van Kalinyingrádhoz. Nemcsak annyi, hogy ott lelték fel az egyik magyar nyelvemléket valamikor a XIX. században, a Königsbergi Töredéket. Hanem a soknyelvű és sokhagyományú kultúrák, nemzeti tudatok közös gondja köt össze bennünket. Immár úgy, hogy EU-tagként 2004. májusától a szó szoros értelmében szomszédok leszünk. Ahogyan Kolozsvárral is. Ne haragudjunk hát a történelemre, hanem jó fogalmakra alapozott kérdésekkel keressük a megoldást, mert így a kívánatos jó válasz is lehetséges.