Mi is itt vagyunk

Ebből nem következik, hogy a szlovákiai magyarok en bloc úgy éreznék, rossz dolguk van ebben az országban 2018-ban – egy részük biztosan így érzi, egy másik biztosan nem, ezt akármelyikünk felmérheti személyes tapasztalatai alapján is. Ott viszont biztosan nem tartunk, hogy a szlovákiai magyarok természetes módon azonosulnának ezzel az államalakulattal, mint egy „közös álommal”, amelyet az itt élő szlovákokkal és más nemzetiségekkel együtt álmodunk. Pedig lehetne másképp is. Igaz, hogy a nemzetiségi feszültség, amely akár csak tíz éve is meghatározta az ország hétköznapjait, mára alábbhagyott, de mindmáig nem fordult át valódi pozitív viszonyba, egymás igazán aktív, nemcsak egyéni jó példákban megélt, hanem általánosan elfogadott kölcsönös tiszteletébe. Ez a fiatal Szlovákia nagy adósságainak egyike. 

Az ország két legfőbb vezetője, Andrej Kiska és Robert Fico közül – akik két politikailag és világnézetileg eltérő közegből jönnek – egyik sem említette újévi beszédében, hogy az országot az elmúlt huszonöt évben szlovákok, magyarok, romák, ruszinok és mások együtt építették. Fico úgy kezdte beszédét, „drága szlovákok, tisztelt polgártársak”, s bár ez utóbbiba minden bizonnyal a kisebbségeket is beleértette, említésüket nem vállalta fel. Kiska egyszer tért ki beszédében a kisebbségekre, amikor rámutatott, Szlovákia sikerességét nem a kisebbségüldözés hozta meg. Az államfő egyenlőségről, szolidaritásról beszélt, ami természetesen nagyon is rendjén van. Azonban a pozitív, konkrét gesztus azok felé, akikben meg kellene erősíteni, hogy ez az állam nemcsak megtűri, hanem tényleg tiszteli is őket, ismét elmaradt. 

Ezeket a gesztusokat mifelénk nem szokás számon kérni, hiszen alapvetően a „hallgass, amíg békén hagynak” kultúrájában élünk. Ha viszont Szlovákia tényleg „felnőtt”, ahogy ezt a mostani évforduló kapcsán többen hangoztatták, ideje lenne feltenni ezeket a kérdéseket is. Azaz: eleget tesz-e az állam annak érdekében, hogy az állampolgárai nyelvre és nemzetiségre való tekintet nélkül otthon érezzék magukat itt? Mert ha az esetleges gesztusokat bárki provokációnak minősítené, akkor a feszültség továbbra is eleven, ami semmi jót nem jelent a jövőre nézve. Ha viszont tényleg nincs feszültség, akkor helyük lenne a gesztusoknak is. Ez esetben pedig egymás kölcsönös tiszteletére lehetne építeni az ország következő évtizedeit, és meglenne minden esély, hogy ezek az évtizedek a magabiztos és jó érzésű gyarapodásról szóljanak.