A közvetítő „kisebbségek”

A neves magyarországiak közé tartozott például Potápi Árpád János, míg szlovák oldalról Martin Fronc és Pavol Hrušovský tartózkodott a teremben. Amint az teljesen szokványos, az egyetem tolmácsolást biztosított azoknak, akiknek valamilyen fokú gondjuk volt a magyar vagy szlovák nyelv megértésével. Ez a következő látványt eredményezte: az említett magyarországi és a szlovák vendégek vették fel a fülhallgatókat, míg a jelen levő közönség túlnyomó többsége ezek nélkül hallgatta végig a beszédeket, akár magyarul, akár szlovákul hangoztak el. Jó, jó – biztos volt olyan, aki csak lusta volt feltenni a fülhallgatót, vagy nem érdekelték a kifejtett gondolatok, illetve a helyről, ahol ültem, nem tudtam mindenkit végigpásztázni a mintegy 350 fős teremben. Ám ezek a lényegen nem változtatnak: az ülésterem közönsége tolmácsolás nélkül is nagyon jól elvolt a magyar, illetve szlovák beszédekkel.

Nem nagy titok, hogy a régió országai közül néhányban még manapság is gondot okoz az, hogy a lakosság egy tekintélyes része nem igazán tud jól még világnyelveken sem – noha igaz, a fiatal korosztály zömmel már elég jól elvan az angollal. Ami az etnikailag és nyelvileg homogén területeket illeti, ott csak sajátos kivételes esetekben találkozunk a következővel: valamelyik szomszédos ország nyelvének megfelelő mértékű ismeretével. Magyarán: Zsolnán nem sokan fognak megtanulni magyarul, de Székesfehérváron sem szlovákul. Persze a szláv nyelvek között van némi automatikus surranópályás átjárás, de az, hogy például egy egynyelvű szlovák automatikusan érti a cseh és a lengyel nyelvet, önmagában egyáltalán nem jelent alapos nyelvtudást.

Mindenesetre egy szó mint száz: a nagyképet tekintve óriási szakadékok tátonganak a kelet-európai nyelvi tömbök között. A jó hír viszont az, hogy vannak közvetítő közegek! Például a szlovákiai magyarok! Vagy a többi Kárpát-medencei magyar s más nemzetiségű kisebbség – és így tovább. Így van olyan ruszin rokonom, aki (egyébként tökéletesen) beszél szlovákul, de a sajátos iskolaügyi háttere (a ruszin tannyelvként az államszocializmus alatt nem létezett) miatt nem okoz neki gondot az ukrán nyelv sem, s elboldogul lengyelül is.

A dolog számomra elsősorban a szellemi kultúra felől érdekes, de nem akarok „szakbarbár” lenni. A magyar–szlovák nyelvi közegben való otthonos mozgás kismillió más benefíciummal is jár. Beszélhetünk gazdaságról, politikáról vagy turizmusról. Hogy ezt biztosítsuk, ahhoz leginkább proaktivitásra van szükség. Nem pedig nyelvi elszigetelődésre vagy nyelvtanilag tökéletes nyelvtudásra (a miheztartás végett megjegyzem: az nekem sincs), netán kényszerített nyelvváltásra – hogy csak néhányat említsünk a régóta meglevő alkalmazkodási stratégiák közül. S hát persze a terebélyes szemlőkkel ellátott nemzetállami projektumok is visszavehetnének túlzott elképzeléseikből… Mindkét vagy hát akárhány oldalról.

Szóval: amíg létezik egy etnikai/nyelvi „kisebbségi” (így a cikk végére lássuk csak el idézőjellel) csoport, addig az adott országot felbecsülhetetlen értékű, mással nem helyettesíthető közvetítők is lakják. Persze, csak ha akarják – és akarjuk.