Mi van „túlnan”?

Egy időben arról faggattam a dél-komáromi és a környéki ismerőseimet, hogy tudnak-e olyan helybeliről, aki legalább konyhanyelven tud szlovákul. Természetesen nem a Szlovákiából átköltözőkre gondoltam, hanem kifejezetten a Duna jobb partjának szülötteire. Az ismerőseim sosem tudtak megnevezni senkit sem. Egyrészt persze biztosan vannak ilyen személyek, akik gyaníthatóan gazdasági (pl. mert vállalkozók, tolmácsok) vagy személyes okok (dunántúli szlovákok leszármazottjai) miatt beszélik a szomszédos ország államnyelvét. Ám ők nagyon kevesen vannak. A nagy többségnek persze miért is kéne tudni? Eleve 30-40 kilométeres távon el lehet lenni magyarul is, illetve szerepet játszhat még egy rakás tényező – például a nyelvtanuláshoz szükséges erő- és időhiány, ne adj’ isten a nacionalizmusban gyökerező (akárcsak rejtett) ellenszenv vagy csak egyszerűen az, hogy soha nem jutott eszükbe ez a lehetőség. Kérdés az is, a magyarországi túloldalon egyáltalán mennyire ismerik a „mi” tájainkat? Az a benyomásom, a városok – Dunaszerdahely, Komárom, Párkány, Ipolyság – még megvannak, de a falvak világa vagy az északabbi, már szlovák dominanciájú városok ismerete leginkább halvány… Mindez pedig gyakran (persze nem feltétlenül, lásd alább) kéz a kézben járhat a személyközi ismeretségek hiányával is.

A Duna bal partjáról mintha máshogy festene a történet. Ahogy a nyelv, úgy a lakhely/szülőföld kapcsán is közvetítő szerepet játszhatnak a szlovákiai magyarok. Minden adott hozzá, hogy mélyen belelássanak a szlovákiai és a magyarországi világba – földrajzilag is. Ebben persze nagy segítséget jelenthet, ha nem „tótozva” és kizárólag a magyar vonatkozásokat keresve megy az ember mondjuk Aranyosmarótra. Aztán pedig a passzív sodródáson túl kell némi proaktivitás is ahhoz, hogy Korpona és Szentendre, Nyitra és Tatabánya, Somorja és Mosonmagyaróvár egyként ismerős legyen a számukra – vagy hogy a falvakat se hagyjuk ki: például Ipolyhídvég és Diósjenő, Kürt és Neszmély, Kulcsod és Nagybajcs. Nem egy, de még nem is tíz év, mire ezeket az összevetéseket az ember megejtheti. A cél viszont kézenfekvő, mégha egyúttal és gyaníthatóan véglegesen soha el nem érhető...

Jó híreink vannak a szlovákiai magyarokkal együtt élő szlovákokról is, ugyanis a nyitott érdeklődés, adott esetben pedig a magyar nyelv valamilyen fokú ismerete kiválóan alkalmassá teszi őket ugyanezen tájékozódásra. Feltéve persze, ha nem gyanakvóan utalgatnak a „vegyes térségre” (zmiešané územie) és Magyarországra, vagy ha akár tényleg tudják és merik használni a magyarnyelv-tudásukat. Szinte mondani sem kell, méginkább ide tartoznak a magyar és szlovák kötődéssel is bíró társaink.

Végső soron mindannyiunkat összefűz a dél-szlovákiai földrajzi életvilágunk. Hogy meddig nyújtózunk benne, az a határok szabad átjárhatóságának köszönhetően leginkább mindenkitől magától függ.