Egy művész nem akarhat kevesebbet, mint megragadni az örökkévalóságot. Ezt a természetes törekvést leginkább az akadályozhatja, hogy az örökkévalóság nehezen meghatározható – jelentése minden korban és kultúrában változik.

A szemtelen orosz író, Viktor Pelevin írja hazájáról Az agyag géppuska című könyvében: Oroszországgal mindig így van, gyönyörködik valamiben az ember, elsírja magát, és ha jobban megnézi azt, amiben gyönyörködik, elhányja magát. Néha én is így érzek szűkebb pátriám kapcsán, amelyre egyébként felettébb büszke vagyok.

Szeptember eleje, Budapest, Vörösmarty tér, kora délután, egy szatyornyi könyvvel ülök a tér közepén, még nincsenek túl sokan, nemsokára már tolongás lesz. Ahogy felnézek, tőlem pár méterre két ismerős alakot pillantok meg, és felderül az arcom, merthogy a legjobb barátaim közé tartoznak.

Közép-Európát nem lehet rezervátumból megérteni. Persze maga a fogalom – Közép-Európa – ideológiai termék, amelynek más-más jelentést tulajdonítanak nemcsak egy-egy államalakulaton, hanem különféle társadalmi csoportokon belül is.

Találtam egy olvasatlan Mészöly Miklós-kötetet a polcomon, amit most az író születésének századik évfordulója kapcsán elolvastam. Ez volt talán az év eddigi legérdekesebb eseménye, mármint a Mészöly-jubileum, pedig egy évforduló önmagában véve nem szól semmiről, és nem jelent semmit.

Tele van az internet különböző módszerekkel, hogy az ember hogyan vészelje át a karanténnal járó bezártságot, és ez még egy ideig alighanem így is lesz, ideje felkészülni a harmadik hullámra és így tovább. Ajánlanék én is egy szórakoztató módszert.

A minap szembejött velem Billy Collins, az amerikai költő. Mindketten a lakásunkban ültünk éppen, és még csak nem is ugyanazt az időt mutatta az óránk. Ez is a világjárvány hozadéka, hogy ilyesmi dolgok történnek velünk.

Lassan éled újra a város. A Főrévi úton még csak akkor tömött a kocsisor, amikor a lámpa zöldre vált, és a trolikon is sok az üres ülőhely.

A hagyományos értelemben nincs többé. Nem tudok úgy írni, hogy ne az járjon a fejemben, ez már egy új műfaj.

Olvasom a híreket a szlovákiai igazságszolgáltatás legsötétebb bugyrairól. Furcsán érzem magam, amikor most leírom az „igazságszolgáltatás” kifejezést. Ezek a történetek, amelyekről a mostani cikkek szólnak, tipikusan olyanok, amelyeket ha egy filmben látnánk, kikapcsolnánk, mert annyira aránytalan blődségnek éreznénk. Pedig most nem árt számot vetni, mit tudunk ezzel az egésszel kezdeni.

Vajon van-e olyan, hogy egyszerre radikálisan komolynak és komolytalannak lenni?

Viera Kamenická Pozsonyi zsidó mesék című kötetének bemutatását három különösen fontos címszó köré szeretném szervezni.

Borús szombat reggel van, amikor útnak indulunk. A szokásos Pozsony–Hetény útvonal Andiékhoz, át a Csallóközön, ahol már lassan virítani kezd a repcetenger, és az út mentén az elnökjelöltek plakátjait a Brüsszelbe vágyakozó politikusok arcképei váltották fel.

Szalay Zoltán 2016 júliusától idén májusig volt lapunk főszerkesztője. A jubileum alkalmából így köszöntötte az Új Szót.