Mi a probléma?

Már magát a probléma szót se szeretem. Durva, érdes hangzású, idegen, és nem csak a szó lexikológiai értelmében. Ha összeszámolnám, hányszor írtam le életemben, kis szám jönne ki, hiszen tudatosan kerülöm: ha véletlenül kiszalad a billentyűzetből, azonnal törlöm, és a „gond” szóval helyettesítem. Nem csupán azért, mert irtom az idegen szavakat, hanem mert szépen szól, mint a „gong”, továbbá csak négy betű (rövidebb szó – kisebb probléma). Máris nyugodtabb vagyok, jobban hiszem, hogy meg tudom oldani, lazán átlendülök rajta, nem gondolok vele, oszt húzd rá, cigány! Ilyenkor hajlamos vagyok bagatellizálni, bocsánat, lekicsinyíteni, sőt, semmibe venni az ügyet, vagy egyenesen másoktól várni a megoldást. Tanácsadóim száma végtelen, mint ahogy én is szíves-örömest, nagy szakértelemmel sietek tanácsokat adni, ha mások életéről van szó. A magam dolgaival azonban legtöbbször halogatom a szembenézést. Gondjaim batyuja pedig egyre hízik, a végén már alig bírom cipelni, roskadozom alatta, és persze átkozom magam felelőtlen hozzáállásomért. Most is ez van. Összegyűlt a szennyes, meg se tudom mozdítani. Van benne magánéleti, munkahelyi, mondvacsinált, aprócseprő, régóta bűzlő, szóval, meglehetősen vegyes a kínálat, hogy nézni is tereh. Konkrétumokkal nem terhelem a nyájas olvasót. Egyrészt nyilván keveseket érdekelne, mivel nem vagyok sem tévés személyiség, sem popsztár, másrészt úgyis kevés lenne a hely ezeken a hasábokon batyum tartalmának kiteregetéséhez. Harmadrészt pedig minden felsorolás, részletezés újabb szembesülés magával a gonddal, és sosem hittem a „kiírni magamból egyenlő kiirtani magamból” matematikai képletben.

A leghatékonyabb helyi érzéstelenítés esetemben talán az összehasonlító elemzés. Mások gondjaihoz szoktam mérni a sajátjaimat. Jó módszer például azt mondogatni, hogy van, akinek nincs lába, süketnéma, szellemi fogyatékos, hajléktalan, vagy mondjuk Afganisztánban él. Hozzájuk képest az én életem maga a gondtalanság. Aprót dobok egy koldus kalapjába, átadom a helyem a buszon egy bottal közlekedő néninek, és tudat alatt szinte várom, hogy kimondja: „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” El lehet így evickélni egy darabig a gondok tengerében. Kérdés, meddig.

Ja, és azoknak is sokkal könnyebb, akik jól ki tudják tombolni magukat. Mi, többiek, akik diszkréten magunkba fojtjuk, hogy aztán belülről rágjon, emésszen minket, lényegesen rosszabbul járunk. Amikor aztán robbanunk, a körülöttünk levők csodálkozva kapják fel a fejüket, hogy nahát, pedig milyen csendes, nyugodt, kiegyensúlyozott ember (volt) ez! Mi történhetett vele?! Úgyhogy inkább most szólok. Vigyázat! Egy időzített bomba ketyeg a mellkasomon. Én magam erősítettem fel, arra viszont nem emlékszem, mikorra állítottam be a robbanószerkezetet...