Méltó régi nagy híréhez

Nemzeti ünnepeink olyan pillanatokat nyújtanak, amikor tizenvalahány millió szív egyszerre dobban, ugyanennyi torok egyszerre szorul el. De nem csak nemzeti ünnepeink hatnak ránk így. Eszmélő nemzettudattal a leghíresebb magyar „lovas”, Magyar Zoltán teljesítménye, valamint a Regőczy–Sallay jégtáncpáros „nagy futásai”, kűrjei nyomán tudatosítottam ezt először. Úgy éreztem, nem csak az enyém, hanem tizenvalahány millió szív kezdett fokozott ritmusban dobogni akkor, amikor az angolkeringők, az argentin tangók és egyéb standardtánc-fajták között megelevenedett a jégen a mi táncunk is, a csárdás, amelyről talán senki se gondolta volna, hogy korcsolyaélen állva is ropható-járható. S a pattogó ritmusra a lelátók felől hangosan csapódtak a tenyerek jégtáncpárosunk produkcióját jutalmazva. Jó volt magyarnak lenni, amikor műkorcsolyázóinknak köszönhetően a jégcsárdás meghódította a világot. És ugyanezt érezhettük, amikor az utóbbi idők együttdobbanásaihoz Sydneyből érkeztek felénk az ingerek. Többek között máig legnépszerűbb sportolónktól, Csollány Szilvesztertől. A világ olimpiás tornászai közül a legjobbtól. A gyűrűk királyától, a bajnoktól, akiért a dobogó legfelső fokán állva felcsendült a magyar Himnusz. Torokszorítóan felemelő érzés, ha egy-egy versenyen ebből a parányi nemzetből válik ki a világ legjobbja.

Ám nemcsak sportolóink teljesítményeivel kerültünk be innen, a Kárpát-medencéből a világelsőségek közé, s nemcsak azok idéznek bennünk borzongással járó közös szívdobbanást. Szabó István Mephistójának köszönhetően évek óta a világ legrangosabb filmdíja, az Amerikai Filmakadémia elismerése emeli a magyar mozgóképművészet presztízsét. Legutóbb pedig irodalmunk nagyságára figyeltetett fel Kertész Imre a Sorstalanság című regényéért kapott Nobel-díjjal.

Úgy gondolom, ma, amikor koszorúzási ünnepélyek részeseiként negyvennyolcra, a hazáért, a felemelkedésért vérüket áldozó hős elődeinkre emlékezünk, s amikor jobban érezzük az egységet, a hovatartozást, átérezzük történelmünket a honfoglalástól napjainkig, többen nem csak a rabiga leverésére kirobbant magyar szabadságharcot, Európa elzúgott forradalmait idézzük emlékezetünkbe. A múltba révüléssel többeknek jutnak eszébe élő nagyjaink is – sportolók, művészek, tudósok stb. –, akik a hazáért, a haladásért tettek és tesznek, s akik által a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez. S ez így van rendjén, hiszen az elérzékenyült, büszke múltba fordulás nem maradhat csupán a könnyhullajtó esemény szintjén. Felismertetőnek, előremutatóan ösztönözőnek is kell lennie. Arra ösztönzőnek, hogy úgy tudjuk táplálni a magyar szellemiséget, úgy legyünk képesek kezelni tehetségeinket, hogy a világ végéről is látva lássanak bennünket. És arra ösztönzőnek, hogy itt, hol őseink sírjai domborulnak, itt teremtsük meg a feltételeket a naggyá váláshoz. Hogy magyarok ne honukat – ilyen-olyan kényszerből – elhagyva-vesztve, idegenben szerezzenek világhírt. Hogy minden arra született tehetség itthonról jusson el a világelsőségig. Hogy itthon legyünk otthon a világban.