Megoldani a lehetetlent

Nézzük politikai személyekre lebontva az elmúlt 30 esztendőt! Ebben az időszakban 1994 és 2002 között egy bizonyos Vladimír Mečiar három, 2006 és 2016 között pedig valamiféle Robert Fico négy választást nyert meg. És senki más 22 éven át! Az arányt pedig csak növeli az 1992-es év, amikor Mečiar még a csehszlovák állam keretén belül diadalmaskodott. Hogy végül három ízben az eredmények ellenére nem a két említett úriember lett a kormányfő, az egy dolog. Persze ezek szerencsés fejlemények voltak, már ha azt nézzük, milyen folyamatokat „akasztott meg” a hatalomváltás. Lehet piszkálni a demokratikus rendszer értelmét, ám ennek volt köszönhető, hogy nem valami putyini Oroszországra hajazó entitás, hanem ha köhögve és pöfögve is, de mégiscsak egy plurális közélet határozta meg Szlovákiát. Ráadásul ehhez a két emlegetett politikusnak is igazodnia kellett.

Visszatérve azonban a vázolt folyamathoz: a „Mečiar–Fico szindrómát” 2020-ban csak látszólag törte meg Igor Matovič. A hozzá köthető kormány működése végül ugyanis oda vezetett, hogy a 2018 után térdre kényszerült és ráadásul szétszakadt Smer minden eddigi történés ellenére ismét (!) a népszerűségi ranglétra első fokán tanyázik. Ráadásul már egy olyan Fico vezeti, aki láthatóan szinte bármire képes az ellenfeleivel szemben.

Összességében tehát a HZDS és a Smer, Mečiar és Fico által képviselt politikák fényesen sikeresnek bizonyultak. Egyszerűen ezzel jár együtt a legnagyobb szlovákiai választóbázis, amely nagyjából 500 ezer és bő 1 millió 100 ezer közötti voksot jelent – attól függ. Mindenesetre ennyi szavazat kellett a választások bezsebeléséhez 1994 és 2016 között. Az egyik oldalon vannak a győztes, sokéletű, iszonyatosan szívós és népszerű autoriterek, akikre gyakorlatilag a mindenkori választói többség tart igényt. A másik oldalon pedig egyrészt a bizonyos keretek között csak nehezen értelmezhető alakokat, másrészt pedig ideig-óráig jó és fontos politikai teljesítményt nyújtó, de végül rendre szétfoszló erőket találjuk. Ebben egyébként nagyfokú a hasonlóság Magyarországgal, Szerbiával, de még akár Montenegróval is...

Ám hagyjuk egy kicsit a pártviszonyokat meg a jelképpé nemesült politikusok személyét! A mindennapok embere hozzá nagyon hasonló alakokkal van körülvéve, akik vagy így, vagy úgy szavaznak. Ha viszont nem az egyes pártok szavazócsoportjaiként gondolkodunk a társadalomról, hanem mint egyazon ladikban ülő állampolgárok közösségéről, akkor muszáj megpróbálnunk megoldani a lehetetlent... Vagy máshogy fogalmazva: négyszögesítenünk kell a kört. Hogy kedvelt vagy utált politikusunk mit mond a mikrofonba, az egy dolog. Számunkra az a fontos, hogy 33 évvel a rendszerváltás után próbáljunk végre – rácáfolva a trendekre és berögzöttségekre – kellő mértékben racionálisan is beszélni egymással. Bármilyen különös, ezzel nincs ellentmondásban az, ha közben előadjuk, mennyire foglyul ejtette az államot, s – máig hatóan – kiszervezte magának annak erőforrásait és képességeit a Smer. Akármit is kapunk válaszul, bizonyos elvekhez ragaszkodnunk kell, s ez mikroszinten külön-külön, minden egyes állampolgáron múlik. Ez nyilvánvalóan nem működhet minden beszédhelyzetben, sőt… Végül nem kell lemondanunk az „öltözős dumáról” sem, ahogy erőltetett korrektségre sincs szükség. Viszont megéri keresni a közös pontokat is. Araszolva centiről centire. Valahol ez vezetne egy érett demokrácia felé, amiről akár szólhatna is a következő 30-33 év.