Megnő néhány arab állam súlya

Egy hónappal ezelőttig, ha a jövő biztonsági kihívásairól volt szó, minden stratéga elsősorban államok közötti érdekütközésben gondolkodott. Annak ellenére, hogy a nemzetközi terrorizmust szintén mindig megemlítették a veszélyek között – együtt például a kábítószer-kereskedelemmel vagy a fegyvercsempészettel –, senki nem gondolta, hogy valaha is ennyire a politika és a stratégia központi kérdésévé növi ki magát. Az új helyzetre reagálva az USA csakúgy mint minden hatalom, hamarosan módosítani fogja katonai doktrínáit és a stratégiai tervezést is az új kihívásokhoz igazítja. Ami az egyes országok, illetve régiók közötti kapcsolatokat illeti, ezekben is jelentős elmozdulások következnek be. Számunkra az egyik legfontosabb fejlemény a transzatlanti, tehát az Európa és Amerika közötti kapcsolat megszilárdulása, sőt esetleg szorosabbra fűzése lesz. A NATO-n belüli ellentétek egy új, nagyon komoly biztonsági kihívás megjelenése miatt mérséklődni fognak, a tagországok – ezalatt elsősorban az USA és az európai hatalmak értendők – szorosabbra fűzik együttműködésüket. Washington a korábbinál sokkal határozottabban fogja támogatni az európai katonai erő kiépítését, amelyet eddig nem mindig nézett jó szemmel. Ez teljesen érthető, hiszen az európai haderő átvehetné az amerikai fegyveres erők szerepének egy részét az olyan régiókban, amelyekben nem létfontosságú az USA fegyveres erőinek jelenléte. A jelenlegi helyzetben ez nagyon világosan körvonalazódik abban az amerikai kérésben, amely arra irányul, hogy az európaiak szükség esetén vegyék át az USA erőinek helyét a balkáni békefenntartó missziókban, amenynyiben az amerikai hadseregnek a Közép-Keleten lenne szüksége a jelenleg a Balkánon bevetett erőkre. Nyilvánvalóan óriásit fejlődtek a nyugati–orosz kapcsolatok is az elmúlt hónapban. Egyértelmű, hogy ebben az esetben érdek, és nem értékalapú együttműködésről van szó – mint például Európa és Amerika esetében – de az együttműködés éppen ezért igen szorossá vált. Oroszországot, ha lehet, még nagyobb mértékben fenyegetik szélsőséges iszlám mozgalmak mint a Nyugatot, hiszen közvetlenül déli határai mentén vannak az ilyen erők bázisai, Közép Ázsiában és a Kaukázus térségében. Moszkva és a Nyugat együttműködésének szorosabbra fűzéséhez eddig a megfelelő impulzus hiányzott, ami az ismert események után már adott. Az USA és Európa számára az oroszok nagyon fontos hírszezési és logisztikai támogatást nyújthatnak, amihez feltétlenül hozzá kell adni a Közép-Ázsiában meglévő orosz befolyást és az ebből adódó lehetőségeket. Hosszabb távon, amennyiben a terrorellenes kampány elhúzódik, nem elképzelhetetlen a katonai együttműködés sem Oroszország és a Nyugat között. Cserébe az USA és Európa elismerné az orosz érdekszféra létét Közép-Ázsiában és esetleg korlátozottabb mértékben a Kaukázus térségében – ennek valószínűleg leginkább a csecsenek innák meg a levét. Feltétlenül meg kell említeni India és Pakisztán megerősödött helyzetét az amerikai külpolitikában. Iszlámábád a hidegháború alatt Washington legfőbb dél-ázsiai szövetségese volt, de a Szovjetunió bukása után és Moszkva afganisztáni beavatkozásának lezárultával kezdett a perifériára szorulni az amerikai szövetségi rendszerben, sőt egyre inkább Kínához közeledett. Jeleneg azonban szinte soha nem tapasztalt szintre emelkedett jelentősége, köszönhetően elsősorban földrajzi helyzetének. Amennyiben a pakisztáni külpolitika tartani fogja magát jelenlegi irányvonalához, az ország előkelő helyet fog elfoglalni az amerikai külpolitikai gondolkodásban. Várható azonban, hogy Washington azt is kérni fogja Iszlámábádtól, hogy hagyja abba a Kasmírban tevékenykedő India-ellenes terrorista csoportok támogatását. India jelenlegi készséges együttműködése megkoronázza azt a közeledési folyamatot, amely néhány évvel ezelőtt indult meg Újdelhi és Washington között. A „két legnagyobb demokrácia” közötti kooperáció alapja Kína kiegyensúlyozásán túl az iszlám fundamentalizmus elleni harc lesz. Figyelemreméltó Japán viszonylag aktív szerepe – legalábbis az eddigihez képest aktív – amely jelzi, hogy az USA európai szövetségeseihez hasonlóan Tokiótól is nagyobb szerepvállalást kér a jövőben.

Változni fog az Egyesült Államok közel-keleti politikája is. Az eddigieknél még nagyobb mértékben fogja támogatni a nyugat-barát arab kormányokat, Egyiptomot, Szaúd-Arábiát, a Perzsa-öböl menti országokat, amelyek közül megnőtt Omán szerepe stratégiai fontosságú helyzete miatt – az Öböl bejárata, Hormuzi-szoros, kedvező fekvés flottabázisok számára – , Jordániát. Elmozdulás tapasztalható az Iránnal és részben a Szíriával fenntartott viszonyban is, amelyek hosszú távon jelentős segítséget nyújthatnak az USA-nak és megnövekedik a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok, elsősorban Üzbegisztán súlya. A jövőben az USA valószínűleg támogatni fogja az önálló palesztin állam létrehozását is. A palesztin probléma rendezésével a radikális iszlám csoportok vitorlájából fogná ki a szelet, hiszen azok egyik legfőbb célja – a deklarációk szintjén – az önálló Palesztína megalapítása. Ennek függvényében várható, hogy Washington nagyobb kompromisszumkészségre fogja ösztönözni Izraelt, amelynek pozíciói ezzel meggyengülhetnek. Ha az izraeliek meg akarják tartani az USA szövetségét és sokrétű segítségét, alkalmazkodniuk kell az új helyzethez, ellenkező esetben saját izolációjukat kockáztatják. Mindezen változások mellett azonban semmiképpen sem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Államok számára azért nem csak a terrorizmus fogja a legfőbb veszélyt jelenteni a biztonságpolitika terén. Az ellenséges regionális hatalmak hegemóntörekvései az egyes régiókban továbbra is biztonsági kihívást jelentenek majd. A fejlődés ugyanis nem állt meg, csak módosult. Ennek fényében az összes eddigi elmélkedés Kína növekvő hatalmáról és az amerikai erők távol-keleti jelenlétéről érvényes marad, még akkor is, ha jelenleg a legfontosabb rövid távú cél, a terroristaellenes harc elhomályosítja.