Mégis, kié ez a gyerek?

A konszolidált (fehér) településen az a hír járja, a szülők eladták őket valakiknek, akik Svájcba közvetítenek örökbefogadásokat, bár akadnak jelek, hogy ennél is sötétebb a kép. Bárhogy is legyen, a többségi társadalmat nem izgatja a sorsuk.

Az örökség tétje művészeten túli – írta a nagyjából három évvel ezelőtti ősbemutató elé az akkori előadás dramaturgja, ami egyszerűbben szólva azt jelenti, hogy a darabot látva mindenkinek van egy saját története, tapasztalata, hozzáfűznivalója, inkább a megjelenített társadalmi valóság okán, mintsem a megjelenítés eszközeihez, módjához kapcsolódva. A mi társaságunkban például az a kérdés merült fel, a 21. századi Európában valóban ilyen könnyű lenne határokon áthurcolni gyerekeket, kiiktatni őket a rendszerből A helyen, lepapírozni a hirtelen felbukkanásukat B pontban... Gyanítom, nem lehetetlen, bár tényleges válaszaim nincsenek: nem vettem, nem raboltam, nem adtam el gyereket soha. Az is igaz viszont, hogy éveken át rendszeresen el-eljátszottam a gondolattal. Mielőtt félreértenének, inkább elmesélném, miért.

Kiinduló helyzetünk egy darab (saját) gyermek, aki azokban a múlt homályába vesző időkben született, amikor a közvetlen határainkon is volt ellenőrzés, plusz közrejátszott a család földrajzi fekvése, ami indokolttá tette, hogy ennek a gyermeknek legyen útlevele. Osztottunk, szoroztunk, végigvettük az eshetőségeket (mi van, ha nem mind együtt, vagy ha esetleg majd a nagyszülőkkel...), és az tűnt praktikus megoldásnak, ha saját úti okmányt igényelünk neki. Kitöltöttük a szükséges dokumentumokat. Megbirkóztunk a fotózás embert próbáló feladatával. (Egy csecsemőről beszélünk; a kedves fényképész hölgy instrukciói alapján már-már ott tartottunk, hogy kesztyűbábként húzzuk fel; végül szorosan a hordozóba szíjazva sikerült valahogy függőlegesbe billentenünk a csííííz idejére – miközben a mózeskosarat egy széken támasztottuk meg, mi pedig röhögcsélve térdeltünk mögötte, takarásban, és markoltuk jobbról-balról, hogy ha dőlne, akkor azért meglegyen.) Végül kézbe kaptuk az útlevelet, és ezzel együtt jött pár felismerés. Először is: egy baba útlevele ugyanolyan, mint mindenki másé: sehol egy sor arról, hogy kik a szülők. (Ami nálunk már csak azért is érzékeny témának tűnt, mert kettőnknek nem ugyanaz a családneve.) Majd rögtön az következett, hogy persze, ez itt egy nagyon cuki, édes pofa – pelyhes kis kobak kandikál ki a takarók közül, nagy szemecskék, pisze orrocska, egy darab szájacska kipipálva –, de tárgyilagosan szemlélve: az adott évjáratú populációból szinte bárki lehetne.

Aki azt állítja, szülőként soha nem szorongott (némi távolságból szemlélve és ha úgy vesszük) hülyeségek miatt, az vagy hazudik, vagy önámításban él. Én például hosszú-hosszú évekig mindig magamnál tartottam egy születési anyakönyvi kivonatot, minden eshetőségre készen. Nem mondom, hogy körbeutaztuk a világot, de előfordult, hogy repültünk, volt, hogy átléptük a schengeni határokat. És tudják, hányszor merült fel a kérdés, hogy kedves felnőtt, kié is ez az önnel utazó gyerek? Igen, igen: zéró esetben.

Az ember persze nem kívánja, hogy vegzálják a hatóságok. Végül is pozitív visszajelzésnek tekinti, hogy ránézésre normálisnak tűnik, nem kelt gyanakvást. De azért minden határátlépés után eljött az az öt perc, amikor végigment a paraműsor a fejemben: én akárki lehetnék, ez a darab papír akárkié lehetne, ez a gyerek bárki lehetne, ez itt lehetne akár egy egyirányú út is...

Bizarr adalék kutyás (és szülőként szintén két különböző vezetéknéven futó) barátaim meglátása: házi kedvencükkel utazni annyi adminisztrációval, alapos ellenőrzéssel jár, a gyerekeik meg általában csak úgy átcsusszannak a határon. Mondom, hülye tud lenni a szorongó szülő: egy-egy pillanatra még azt a fülbe ültetett (kutya)csipet is képes elirigyelni...