Megálló a tilosban

Metrómániás vagyok. Imádom az illatát. Azt a langy levegőt, amely árad felfelé, és megcsap, amikor rálépek a mozgólépcsőre. Élvezem a csikorgást, amit a zárt térben produkálnak a szerelvény kerekei. És azt a különös puhaságot, ami csak ott a mélyben veszi körül az embert. Budapestet előbb ismertem meg a föld alatt, mint fönt. Hiába mondták, hogy villamossal egyszerűbb a közlekedés, nálam a föld alatti vonatozás varázsa győzött. Ez talán abból fakad, hogy annak idején a gőzmozdony mögötti kupéban ülve mindig arra vágytam, egyszer bemenjünk már az alagútba. Gyerekfejjel nehezen értettem meg, hogy a délibábos rónán nem „teremnek” alagutak, amelyek különben sem azért vannak – mint az anekdotákban és a krimikben –, hogy a szerelmesek megcsókolhassák egymást a sötétben, a gyilkos meg eltűnjön, vagy egy hullával több legyen az alagút végén. És azért is a mélyvasutat választottam, mert bemondják a megállóhelyeket. S nem fordulhat elő, hogy rossz helyen szállok le.

Egy időben nálunk is bevezették az alapinformáció-szolgáltatást a tömegközlekedési eszközökön, villamoson, trolin, autóbuszban. Pontosan tudhattuk, hol állunk éppen, s melyik lesz a következő megállóhely. Csakhogy szép lassan elnémultak a trolik, villamosok, buszok hangszórói, eltűnt az információs Kánaán.

A minap viszont az egyik új buszban ismét működött a hangbemondásos információközlés. Utaztunk, utaztunk, amikor két megállóhely közt egy szemafor piros lámpája állította meg a buszt. S mert a technika azért van, hogy irányíthatatlanná váljon, ott, a kereszteződés kellős közepén felhangzott a következő megálló neve. S innentől fáziskésésben voltunk: minden egyes megállóhelyen már a következő hangzott el. ĺgy aztán az utolsó előtti megállóban a hangbemondás szerint már a végállomáson, vagyis a híd alatt álltunk. A híd persze nem volt sehol. Úgy jártunk, mint az egyszeri asszony, aki nem ismerte a térképet. Azért nem tudott átkelni a folyó túlpartjára, mert szerinte rossz helyre építették a hidat. Merthogy szerinte a valóságban nem ott állt, ahol a térképen berajzolták. Ő azonban azt is el tudta érni, hogy a hidat, amely évek óta ott állt, ahol állt, felszedték és áthelyezték, hogy attól kezdve az idők végtelenéig ott húzódjon a víztükör felett, ahol szerinte a térkép jelöli. Mi meg le se szálltunk, még csak fel sem álltunk, de még csak a hangunkat sem emeltük fel, hogy tiltakozzunk, és kérjük: ha már a hidat hirdetik, hozzák a helyünkbe. Csak ültünk, és a busz átvitt bennünket a túlsó partra, a híd alá. Mintha mi sem...