Még néhány mondat...

Meglehetősen vehemens, urambocsá! ingerült reakciót váltott ki az a két Új Szó-beli kommentár/glossza (Az imazsámoly alatt – 2003. július 11.; Ne vígy minket a kísértésbe – 2003. július 12.), amelyet Tóth Mihály és Juhász László írt. Az ominózus reakció (Néhány mondat két cikkről – 2003. július 15.) Karaffa atya, azaz dr. Karaffa János plébános úr nevéhez fűződik.

Ezen adatokból a mégoly avatatlan olvasó számára is világos, itten valami komoly sérelem érhette a katolikus egyházat, ha már egy tisztelendő atya azon melegében szükségét érezte, hogy Havelék 1989-es forradalmi Néhány mondatára rímelőn, nyilvánosan megvédje azt. Nem is lett volna Karaffa atya néhány mondatával semmi gond, ha valóban bántás érte volna az egyházat. Ha a két inkriminált írás céltáblája tényleg a klérus, az egyház, mi több, egy legitim vallás lett volna, nem pediglen néhány szemforgató politikus, akik, stílusosan szólva, lépten-nyomon pápábbak akarnak lenni a pápánál... Mégpedig meglehetősen átlátszó, politikai önérdekek nyomán. Ugyan mi másnak tekinthetnők, mint képmutató és szemtelen kampányfogásnak, hogy a kommunista párt nómenklatúrájának valamikori fundamentalistái most folyvást a reflektorfényben térdepelnek. Mi más, mint nevetséges, egyszersmind veszélyes anomália, hogy Isten haragjával fenyegetőzve kívánják egyesek rákényszeríteni akaratukat más meggyőződésű képviselőtársaikra, következésképpen, egy egész társadalomra, egy olyan, egyelőre(!), vitathatatlanul világi intézményben, mint a parlament. (Lásd az abortuszvitát és a Vatikánnal aláírandó együttműködési szerződés parlamenti vitáját is.) Maradjunk tehát annyiban, a Karaffa atya által kifogásolt cikkek egyáltalán nem a katolikus egyházról szóltak. Mégis indulatokat gerjesztettek a tanult plébánosban. Aki ahelyett, hogy higgadtan és egy lelkipásztorhoz illő nagyvonalúsággal mérlegelte volna a közép-európai közélet jellemzően groteszk és igenis vitatható történéseit, a fennkölt princípium, a vallás, tulajdonképpen szintén Isten nevében pirított rá a „tékozló fiúkra”. Az úgymond mesterségesen gerjesztett médiabotrányok mumusát is meglebegtetve olvasói előtt. Vagyis tulajdonképpen a lapot is besorolta holmi „egyházakat ellehetetleníteni” szándékozó intézmények sorába... A kárhoztatott újságírók tollára pedig olyan állításokat varázsolt, amelyeket nyilván csak saját vaskos előítéletei generálhattak. ĺgy sikeredett reakciója érzelmi alapúra, ami persze előfordulhat, ám mindenképpen hibának tekintendő. Még nagyobb lenne a baj, ha az efféle hangvétel, szemlélet olyan meggondolásból látott volna napvilágot, mint más irányultságú sajtópolémiák a valamikori kommunista rezsimben. Amelyekkel az akkori állampárt bértollnokai szokták volt kiátkozni a másként gondolkodókat... Egy ilyen újkori boszorkányüldözésnek volt áldozata például Tóth Mihály, akit annak idején, több mint két évtizedre kitiltottak minden szlovákiai sajtóorgánumból. Mert valakik valahol úgy ítélték meg, hogy publicisztikája sérti a kommunista párt érdekeit... (Juhász László pedig, kedves plébános úr, ahhoz túlságosan fiatal, semhogy megmételyezhette volna őt a sztálini kommunizmus...)

Semmiképpen nem szabadna tehát kísértésbe esnünk itt és most, hiszen az ördög, ugye, korántsem alszik... Sokkal okosabbaknak kellene lennünk, mintsem hogy olyan kétségkívül elítélendő minták szerint cselekedjünk, mint amelyekkel valaha mások, más „fennkölt princípiumokra” hivatkozva próbálták belénk fojtani a szót.