Már nincs miről

Nehéz szívvel, nem kevés lelkifurdalással eltüntettem néhányukat a virtuális látókörömből, vállalva annak kockázatát, hogy előbb-utóbb saját kis buborékom fogságába kerülök, ha így folytatom. Vagyis nem fogom tudni, hogyan gondolkodnak a „másként gondolkodók”.

Ezek az általam valaha kedvelt, sőt sok esetben tisztelt emberek hosszú, módszeres munkával érték el nálam, hogy beteljen az a bizonyos pohár. Csepegették bele a vizet, vagy inkább a mérget. Ezt eleinte laza kézlegyintéssel, illetve lefelé görgetéssel kezeltem, később hitetlenkedve, majd szörnyülködve böngésztem a véleményeket, hozzászólásokat. Itt-ott vitába is bonyolódtam egyesekkel – bár ne tettem volna. Mert kevesen tűrik a sajátjukkal ellentétes véleményt, érvek mentén vitázni pedig egyáltalán nincs kedvük. Lassan rájöttem, hogy lelki egészségem fontosabb, mint kíváncsiságom kielégítése.

Az, hogy ki kire szavaz, melyik oldalnak szurkol, az ő ügye – politikai meggyőződés, családi háttér és átélt traumák kérdése, amit tiszteletben tartok. Azt viszont nem szeretném saját üzenőfalamon olvasni, ha valaki a jelenlegi háborús helyzetben olyanokat posztol amivel egy: relativizálja egy nép haláltusáját, kettő: egy kétségbeesett elnök segélykérését, három: őt korábbi előadóművészi tevékenységének videóival igyekszik lejáratni, négy: a szomszédban zajló népirtás elől menekülőktől sajnálja az ingyen krumplit, kabátot, óvodai férőhelyet. Mondván, az ittenieknek is milyen jól jönne mindez. Szóval empátiájukat, szívüket vesztett, lincshangulatot tápláló emberekkel nincs miről vitázni.

A vírustagadókkal szemben is átéreztem már önnön feleslegességemet, aztán később a maszkellenesekkel, oltásellenesekkel, „csipezésről” értekezőkkel szemben is. Azoknak sincs már mondanivalóm, akik úgy vélik, az újságírók találják ki a híreket. Azokkal sem beszélek egy nyelvet, akik nem tartanak engem jó magyarnak. Ja, és meguntam a helyesírási hibáktól hemzsegő, stilisztikai bakikkal teli kommenteket, főleg a magyarságukat egyfajta érdemként, különleges kiváltságként kezelő egyedektől. Tőlük is búcsúzom itt és most, hiszen a Facebookon már nem futunk össze.

Mindazonáltal hiszek a józan észben, hiszem, hogy képesek vagyunk értelmezni a körülöttünk zajló eseményeket. Szerintem az a legnagyobb gond, hogy nem volt időnk fellélegezni. Még nem ocsúdtunk fel a koronavírus-járvány miatti sokkból, amely sokat rontott a lakosság mentális állapotán, máris itt az újabb trauma, a szomszédban dúló háború. Szenvedéssel, menekülők fájdalmával kell szembesülnünk, nem beszélve a jövő miatti aggodalmainkról. Egy ilyen traumasorozat óhatatlanul nyomot hagy a lelkünkön. Hogy mekkorát, és hogyan lehet ezekkel a lelki terhekkel megküzdeni, az nagy kérdés. A verbális agresszió azonban nem lehet ventiláció – ha értik, mire gondolok…