Magyar meccs

Szombat óta gondolkodom, meg merjek-e szólalni Fidesz-kampány ügyben, vajon nem szerzek-e ellenségeket magamnak, ha kinyilvánítom a véleményemet, jó magyar leszek-e, ha az lesz a számon, ami a szívemen. Igazság szerint már múlt kedd óta ezen gondolkodom, közben figyelem az m1 híradóit, szörnyülködöm, hová süllyedt a közszolgálatiság, és találgatom, hogy az agitprop szerkesztők vajon tükörbe tudnak-e nézni esténként. Valaki igen találóan azt írta egy internetes portálon, hogy magyar–magyar meccs folyik. A pozícióit féltő tábor számára a cél minden eszközt szentesít. Legjobban a kokárda kisajátítása fáj nekem, rögtön utána a nyugdíjasok mozgósítása egy gyors nyugdíjemelési bejelentéssel, a harmadik dolog pedig a mit sem sejtő sportcsillagok beszipkázása. Kokó a múlt hét keddjén még azt nyilatkozta, kíváncsi magánemberként ment el a testnevelési főiskolára, meg akarta hallgatni Orbán Viktort, aki szerinte igen szívhez szólóan beszélt. Szombaton a nemzet „legkisebb fiúja” már a tribünön ült, büszkén és boldogan, Egerszegi Krisztina mellett, akinek első politikai tárgyú elemzését maga Pokorni Zoltán olvasta fel. Nem kétlem, hogy valóban Egérke írta a levelet, azt sem, hogy főnöke, a pezsgőtabletta-király nagyon örült eme jó cselekedetnek. Ám megkockáztatom: tényleg nagy a baj, ha már Egerszegi sem az egész nemzet Egérkéje, csak a fele nemzeté, a polgári magyaroké. Gyorsan azt is leszögezem, hogy a jelenlegi magyar palettán nincs olyan párt, amelynek irányvonalával száz százalékban egyetértenék. A kormánypárt politikáját sem akarom bírálni. Csak a kampányukat tartom hisztériába hajlónak és a módszereiket ijesztőnek. Azt pedig, hogy én, a felvidéki kivel vagyok, hadd döntsem el én magam, ha lehet!