Ma a papír mindent elbír

Miután az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szakértői is átvilágították a hazai állapotokat, az egészségügyi tárca és a elmeszakértők nekiláttak a program megfogalmazásának. Tavaly a Lelki Egészség Ligájába tömörült elmegyógyászok, a WHO és a minisztérium több mint száz szakértője a szükséges intézkedések meghozatalát vitatta meg, s egyben kikérte a civil szervezetek véleményét is. Mindezek ellenére – ahogy az már nálunk lenni szokott – az idő szorítása miatt a kormány a félkész program bevezető részét tárgyalta csupán, és hagyta jóvá. Azzal, hogy az egészségügyi minisztert bízta meg a teljes, 2005–2015-re szóló koncepció kidolgozásával. Egyéves határidőt szabott meg. Szinte biztos, hogy a tárcavezető és csapata megfeledkezett a feladatról, ugyanis az új államtitkár csak 2005 júniusában hívta életre a Lelki Egészség Tanácsát. Noha a nyári szabadságolások alatt a munka nem lépett előre, a minisztérium október 11-én hét munkanapot szabott meg a nemzeti program véleményezésére. Az, hogy kidolgozásában nem vettek részt elismert szakemberek, hogy nem véleményezték a Lelki Egészség Tanácsának tagjai, a Pszichiátriai Társaság választmánya, sőt a minisztérium pszichiátriai főszakértője sem, a tárca munkamódszereire és egyben kapkodására utal. Mégsem ez a nemzeti programként aposztrofált dolgozat legnagyobb hibája, hanem az, hogy a lelki betegekről való gondoskodás, az elmebetegek kezelése meg sem közelíti a WHO ajánlásait, s az európai országok viszonylatában Szlovákia továbbra is sereghajtó.

A tervezet ugyan deklarálja a lelki betegségek megelőzését, ám a konkrét lépések, a preventív programok ismertetése elmarad. Noha az egészségügyi reform következményeként egyre csökken az ágyak száma (jelenleg a felnőtt elmebetegek esetében 13, a gyermekekében három, az idős pszichiátriai betegekében pedig csupán egy nappali szanatórium üzemel), mégis további férőhelycsökkentést tervez a minisztérium. Kórházi helyett közösségi ellátást, védett lakhelyek kialakítását tervezi anélkül, hogy anyagi fedezetet biztosítana az átalakuláshoz. Átjátssza a felelősséget a nonprofit és a polgári társulásokra, holott köztudott, jelenleg is csak azok képesek működni, amelyeket – pályázatokon keresztül – anyagilag külföldi alapítványok támogatnak. A nemzetinek mondott program nem foglalkozik a pszichoterápia elérhetőségével (készpénzfizetés ellenében végzik az orvosok, a rokkantnyugdíjból élők nem tudják állni a költségeket), a szenvedélybetegek és depressziósok kezelésével, a gyermekpszichiátria és az öngyilkosság kérdéskörével, és persze a tudományos kutatással sem. Fel sem veti a szakorvosi hálózat bővítésének szükségét, holott köztudott, hogy egy pszichiáterre 873 beteg jut, naponta 28 beteggel foglalkozhat, egyenként 12-12 percig. Évente 31 ezer beteg keresi fel a pszichiátriai rendelőket, 9150 esetben kórházi kezelésre van szükség. Az osztályokon ellátottak korszerű gyógyszerezése nincs anyagi fedezet, és mert csak napi 30-40 korona jut egy-egy betegre, kezelésük nem lehet eredményes. Az egészségügy nem finanszírozza a pszichiátriában nélkülözhetetlen szociális dolgozókat, Szlovákiában jelenleg csupán öt alkalmazott tartja a kapcsolatot az önkormányzatokkal, a hivatalok szociális osztályaival, családtagokkal.

Mindezek ellenére a minisztérium az elvégzendő feladatok listájából elégedetten kipipálhatta a lelki egészség nemzeti programját, miközben a „fércmunkát” némi csúsztatással akarja elfogadtatni az érdekeltekkel. A szakmai véleményezők jegyzékére felvette a Lelki Egészség Ligáját, holott a társulás észrevételeit figyelmen kívül hagyta. Ugyanerre a sorsra jutottak a Pszichiátriai Társaság javaslatai is.