Lopakodók, itt

A Balatont már el is felejtettük. Csak az asztalon hagyott fényképek emlékeztetnek rá, különben mintha ott sem jártunk volna. Munkában újra, a ház körül is, kerítést festünk, befőzünk, garázst takarítunk, átrendezzük a könyvespolcot, kerékpáron defektet javítunk. Közben izzadunk, döntjük magunkba literszám a folyadékot, medencébe, bányatóba menekülünk, és persze esténként öntözünk, legalább a kertben. Merthogy az istennek sem akar esni, a pápa is hiába könyörög, hiába kéri a híveket, imádkozzanak az égi áldásért, egy szem se érkezik belőle, ha mégis valahova, mint a múltkor Kecskemétre, a minap Moszkvára, akkor úgy szakad, hogy abban nincs köszönet.

Szóval, mintha nem lettünk volna sehol, s ezzel eszem ágában sincs vigasztalni azokat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy -– kilépve a hétköznapok taposómalmából – legyenek valahol: vagy mert látástól vakulásig gürcölnek munkahelyükön, vagy féltik munkahelyüket, inkább betegen is bejárnak dolgozni, félholtan a hőségben, vagy nincs munkahelyük. Bár nem biztos, hogy az utóbbi feltételezés megállja a helyét, ha abból az ősrégi felismerésből indulunk ki, hogy az ember munka nélkül nem tud élni. Ha más nincs, lop. Biciklit, autót, méhcsaládot.

Apropó, méhcsalád. Tavaszelőn jegyeztem le e helyt, a medvék tudják, mikor kell megdézsmálni a kaptárt. Most, például. Be is látogatnak némely árvai faluba, feldúlják a dolgos méhek birodalmát, a méhészek tehetetlenek, a falu lakói remegnek. Medvére azonban, mint tudjuk, nem lövünk. Emberre sem, noha jó néhány szepességi gazda alighanem szívesen beledurrantana minimum a levegőbe, megpillantván a krumplitolvajokat, akik évről évre többen vannak, s amint hallom, egyre agresszívebbek, el kellene fogni őket, és – csak az igazságügy-miniszter tudja, miként – ott tartani mind a krumpliföldön, míg a rendőr megérkezik. De ebből nem lesz semmi, a kistermelő képtelen megőrizni a termést, a tolvajt elkapni meg sem próbálja már, jövőre bedobja a törülközőt, gumót szeretne látni, nem sajgó gümőt tapogatni a fején.

Hogy azért ne szakadjunk el teljesen a nyaralástól, krumplitolvajlásból Ibizára nem futja, ahogy a málnaszedésért zsebből fizetett pénzből sem. Persze, ugyanúgy nem hat-nyolcezer koronás fizetésből. A málna körül egyébiránt nyugodtabb a helyzet, magától megterem a hegyes vidékeken, a probléma csak annyi, hogy egy központi rendelet szerint mostanában tilos erdőbe menni, vagy aki ennek ellenére belép, ötezer korona bírság a büntetése. Ez azonban nem zavarja a málnakereskedelemre és málnaszedésre szakosodott embereket, egész csoportokat hoznak-visznek teherautón, aztán be az erdőbe, ki az erdőből. És ez így megy, amíg az utolsó szem málna el nem tűnik. És a rendőrök? Nyilatkozta egyikük, ők egyedül a médiumokból értesültek a rendeletről, hivatalosan semmilyen papírt nem kaptak, következésképpen nem is büntethetnek. Mindezt nem hallhatta már törvénytisztelő barátom, aki azzal a tudattal utazott el családostul a Tátrába, hogy erdőbe lépni tilos. Valószínű, felhívom telefonon. Habár azt tudja ő is, amit egy másik rendőr mondott néhány napja, amikor közúti ellenőrzés közben két kollégáját elgázolta, az egyiket halálra, egy frissen autóvezetővé ütött fiatalember: nálunk annyit érnek a törvények, hogy semmit, enyhék, gyengék.

Medve, nem medve – nyugodtan garázdálkodhat. Bemehetsz, barátom, nem sértesz te itt szabályt. Csak égő málnabokrot ne hagyjatok magatok után.