Lexa krajcáros önérzete

A rendszerváltást követően több újdemokráciában is felmerült a kérdés: rendjén való-e, hogy a vezető állami tisztségeket betöltő politikusok személyiségi jogaikat illetően kiemelt, a közönséges halandókéhoz képest különleges védelemben részesülnek. A pártállam uralmának évtizedei alatt annyira megszoktuk a törvénykönyv „felségsértési” paragrafusainak érvényesülését, hogy például még a következetes demokraták egy része is napirendre tért afölött, hogy köztársasági elnökünk úgyszólván kettétörte egy újságíró karrierjét, mert az illető epésen kommentálta az ország első polgárának egy megnyilvánulását. Államfői kezdeményezésre az újságírót szabályosan elítélték, a sajtószabadság és a szolidaritás nagyobb dicsőségére a lapkiadó és a főszerkesztő az illetőt elmarasztalta. Kollégám még ma is a mellőzöttség keserű kenyerét majszolná, ha később – magasabb szintjén az igazságszolgáltatásnak – nem születik állásfoglalás, amely kimondja: közéleti személyiségeknek számolniuk kell azzal, hogy – mivel állandóan az érdeklődés középpontjában állnak – tetteiket a sajtó, a közvélemény kritikusabban ítéli meg. Magyarán: a közönséges halandóknál „gyűrésállóbbaknak” illik lenniük. Mondani se kell, hogy az újságíróknak az a része, amely idegenkedik a szolgalelkűség minden megnyilvánulásától, örömmel fogadta ezt az igazságszolgáltatási állásfoglalást. Ugyanez távolról se mondható el minden miniszterről, az összes parlamenti képviselőről, a köztársasági elnökről – az előzményekből adódóan – már nem is beszélve. Ivan Lexa, a titkosszolgálat évekkel ezelőtti igazgatója se lelkesedett a „felségsértési törvény” hatályon kívül helyezéséért. Sőt, úgy tett, mintha a paragrafus módosítása a politikai vezetők kiemelt védelmét erősítette volna. Miután Dél-Afrikából hazazsuppolták, majd titkosszolgálati működéséről vizsgálati fogságban próbálták őt elszámoltatni, majd szabadlábra helyezték, felfedezte, hogy személyét a Domino fórum „gazemberként” emlegette. Pert indított a hetilap ellen, és a bíróság az újságot egymillió korona kártérítésre és bocsánatkérésre kötelezte. Valahogy úgy vagyunk a Lexa működését kísérő eseményekkel, mint a színházlátogató ókori görögök a tragédiák történéseivel. Hellasz polgárai ismerték az előzményeket, így ezek felsorolása teljesen felesleges lett volna. Hasonlóképpen merő szószaporítás lenne e kommentárban azt részletezni, hogy Lexa titkosszolgálati főnöksége idején mi minden megeshetett Szlovákiában. A köztársasági elnök fiának elrablása, Róbert Remiáš, a potenciális koronatanú felrobbantása, a nyomozásban eredményeket elérő detektívek sorozatos leváltása, stb., stb. Működésére azzal tette fel a koronát, hogy a felelősségre vonás elől külföldre szökött, gondoskodva arról, hogy közben vastag por lepi be a nyomokat. Lexa működéséről a világ legjobb drámaírója ha megfeszülne se tudna tragédiát írni, pedig tragikus, ami körülötte történik. Legfeljebb dél-amerikai típusú szappanoperát, amelynek slusszpoénját a szlovák bírói kar egyik bírája írta, ítéletével fikcióvá téve a hazai bíráskodás függetlenségét. Sokszor idézett a megfogalmazás, mely szerint a sajtó a demokrácia házőrző kutyája. A Lexa-sztori azt bizonyítja, hogy kis hazánkban van némi igyekezet e derék jószág metszőfogainak eltávolítására.