Lázadóból trendi

Nézem minap a tévét, hát a magyar királyi egyesen kísérleti jelleggel indított kulturális műsorban a punk-taréjról folyik a vita. Mármint arról, hogy lázadóknak tekinthetőek-e azok, akik David Beckham hatására nyíratnak maguknak tüchtig kis taréjt a fejük tetejére. A konklúzió valami olyasmi volt, hogy a hetvenes évek punkjai pont az ellen lázadtak a maguk bizarr frizurájával, amit a mai „konzumtarajosok” képviselnek.

Ezzel is ugyanaz a helyzet, mint a farmerrel, a bőrdzsekivel, a piercinggel, a zenével, és megannyi más polgárpukkasztónak szánt, divattá degradálódott dologgal. Ha a fogyasztói társadalom szembe találja magát valami újjal, először megijed tőle, aztán nevetségessé teszi, végül mindent elkövet, hogy megszelídítse és beolvassza a mainstream trendbe. Ez történt az avangárd rockzenével, az underground technóval, és ez történik manapság a graffitivel. Egy prágai felmérés szerint a mai falfirkászok kilencven százalékban középosztálybeli, rendezett körülmények között élő gimnazisták és szakközépiskolások, akik zsebpénzükből vásárolnak festékszórókat (nem olcsó mulatság), és tevékenységük közelebb áll a vandalizmushoz, mint az urbánus folklórhoz. Ha egy nyugati graffitis szétnézne mondjuk Kassa belvárosában, legyintve csóválná a fejét. A művészeti alkotásoknak tekinthető „piece”-ekből nagyon keveset találna, ezekhez ugyanis rajztehetség és idő kell. A huszonegyedik század kelet-szlovákiai firkászai megelégszenek saját betűjelük felfújásával, persze legfeljebb fejmagasságban, hogy ne kelljen mászni, kapaszkodni vagy guggolni. Ezek a „tag”-ek jellegtelenek, semmi eredeti nincs bennük, olyan, mintha egyetlen személytől származna valamennyi.

A legmenőbbek újabban üvegbe karcolnak. Néhány külvárosi buszmegállóban már fel lehet fedezni ezeket az alkotásokat, amelyek a festékkel ellentétben eltüntethetetlenek. A dolog amellett, hogy veszélyes, komoly kézügyességet kíván. Ez a legcsóróbb és legjobban unatkozó fiatalok hobbija. Egyelőre.