Labancok, lakájok

Herczeg Ferenc, a 20. század első évtizedeinek nagy írója nevezi így Pro libertate című művében azokat a magyarokat, akik a császár szolgálatában közreműködtek a kuruc szabadságharc leverésében. Egyik oldalon a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és a mögé felsorakozó nemzet határtalan önzetlensége, a másik oldalon pedig maroknyi karrierista, aki egy európai nagyhatalom csatlósaként várakra, uradalmakra és címekre cseréli fel magyarságát. A Károlyi család grófi címét úgy szerezte, hogy Károlyi Sándor báró, a kuruc hadak generálisa megkötötte a szatmári békét, s Majténynál a kuruc hadakkal letetette a fegyvert. Mindez ma már csak a múlt, a labancság, a hazaárulás, ellenségeink lakájlelkű kiszolgálása viszont a szomorú jelen. Nem is olyan régen még hány magyar tisztviselő irodájában állt az asztalon a kassai kormányprogram kiagyalójának, Klement Gottwaldnak mellszobra. Mennyi politikus van még, aki szélsőségesnek nevezi azt, aki Trianont vagy a beneši dekrétumokat elítéli! Mennyi magyar nevű és nyelvű tisztviselő állt annak a hatalomnak szolgálatában, amely meg akart fosztani bennünket iskoláinktól, vagyonunktól. Az utóbbi sikerült is; s most termőföldek és üzemek formájában a lakájok kezében van. Most ismét találkozhatunk velük, azoknak a szlovák pártoknak a listáján, melyek a magyarlakta régiókban ellenünk tömörültek koalíciókba. Nem kell sokat találgatni, kinek az érdekeit képviselnék, ha valamilyen szerencsétlenség folytán bekerülnének a megyei közgyűlésekbe. Rajtunk, választókon múlik, adunk-e nekik lehetőséget. Minden felvidéki magyarnak, aki szemernyi felelősséget is érez nemzeti közösségünk iránt, kötelessége elmenni szavazni, hogy a labanc magyar garázdálkodása tovatűnő rossz emlék legyen csupán, ne pedig mindennapjainkat keserítő valóság!

Sárközi János

Szentpéter