Kutyával könnyebb!

Ahogy mondani szokás, a téma az utcán hever. Szétnézek – és valóban. Kicsit szakadt, kicsit vizeletszagú, ami, ugye, még nem is lenne baj, sőt. Viszont szakállas. A szakállas téma pedig nem jó téma. Gyerünk hát tovább. Igen ám, csakhogy alig lépek néhányat, keresve a témát, amely tudvalevőleg ott hever az utcán, merthogy ott kell hevernie, hiszen akkor igazi téma, ha ott hever, ahol mindenki láthatja, és meg is látja, de senkinek nem jut eszébe, hogy ez az, amit látnia kellene, amíg nem jön az éles szemű jegyzetíró, és rá nem döbbenti az olvasót az utcán heverőre, a témára – igen ám, csakhogy. Csakhogy ott odébb is ugyanaz a téma hever, vagyis egy ugyan-olyan kicsit szakadt, kicsit vizeletszagú, kicsi csikket szívogató – no de persze szakállas. Kis papírskatulya előtte az aprónak. Köztéri közhely. Majdhogynem üres. A skatulya is. A jegyzetíró továbbporoszkálván kis szerencsével mégiscsak megpillantja a lényeget. Ráérez, mi a frázisban a megrázó. Nem minden rásegítés nélkül: egy sarokkal odébb állatvédők nyomulnak plüsskutyusokkal. Van egy igazi, félig agyonvert korcs is csalinak. Meg egy bús, háromlábú háromnegyed tacskó. Meg egy fél fekete eb. (Kis híja csak, hogy nem fut Trelleborg felé.) De van is ám sopánkodás! Megállnak az egybeszabott nagymamik, még a fülükre tapadt mancsú macsók is megtorpannak, kisandítanak ebbe a másik térerőbe is. Ha kampány alkalmával véletlenül arra sétálna egy politikus, dettó, hogy venne két-három plüssnyuszit, tán még egy rojtos fülű cirmos cicát is a szívére ölelne. Szent igaz, jól össze van rázva a látvány. Telik is szépen a kassza. Igen ám, csakhogy. Csakhogy: az ember végül... lassan, tűnődve... mégiscsak továbbhalad, és ahogy az már lenni szokott... homokos, szomorú, vizes síkra ér – és látja, hogy megint ott hever előtte az alaptéma. A szakállas. A mindenségit neki! Persze egy valamirevaló jegyzetíró mindezek után már valamivel árnyaltabban látja az ilyetén köztéri szakállak közhelyszerűségét. Olybá tűnik számára, mintha mégiscsak rejlene valami megrázó ebben a kegyetlen összerázatlanságban. Papundekli fekhely, koszos ruhával telitömött reklámszatyrok, borosüvegek. Azért valljuk meg, piszok rossz a píár. Nem elég ugyanis az elesettség, részvétben kell utazni! Lenne mit ellesni az állatvédőktől. Noha nekik könnyű a kutyusokkal, cicákkal. Elhagyott aligátorokat persze nem visznek ki. De ne legyünk igazságtalanok. Aki utánajár, tapasztalhatja a fejlődést. Az adakozás-lélektanban jártasabb, élelmesebb koldusok már tartanak kutyát. Igaz, a hamburgi kolduló automatáktól még igen messzi járunk, pedig az lenne az igazi. Bedobja az ember az adományt, és megvárja, amíg kijön a bizonylat. A hamburgiak olyan szenvedéllyel gyűjtik ezeket a szabványköszönetet is tartalmazó elismervényeket, mint hajdanán a bűnbocsátó cédulákat. És még kutyatápra se kell költeni.