Kulturális veszteségeink 62.

Nos, a siker titka a változékonyság és a meglepetés megfelelő kombinációja. Erre egy kutatócsoport jött rá az amerikai Billboard-listán szereplő popslágerek akkordhangzását elemezve. Statisztikákat készítettek és azzal a bevezetővel adták közre eredményeiket, hogy most aztán vége a sötétben tapogatózásnak, a dalszerzők segítséget kapnak. A csoport vezetője Vincent Cheung volt a lipcsei Max Planck Intézetből, aki bámulatosnak tartja, hogy az emberek örömüket lelhetik egy zenedarabban csak attól függően, hogy a hangok miként vannak sorrendbe állítva. Szerinte a dalszerzők ösztönösen tudják, hogy a kiszámíthatóság nagy szerepet játszik abban, mennyi élvezetet kap a hallgató a daltól, de a közvetlen kapcsolat eddig zavaros volt. De most mindent tisztáztak. A tanulmány készítői 745 sláger akkordjait vizsgálták az 1958 és 1991 közötti időszakból. (Vajon miért pont ezt választották?) Egy úgynevezett gépi tanulási modell segítségével matematikailag meghatározták a változékonyság és a meglepetés mértékét 80 ezer, egymáshoz hasonló hangsorban. Ezután lejátszottak egy kis szakaszt a tesztalanyoknak, akiknek agyáról eközben mágneses rezonanciatomográffal készítettek felvételeket. Arra jutottak, hogy ha az alanyok viszonylag biztosak lehettek abban, milyen hang következik, sokkal élvezetesebbnek tartották, ha ehelyett meglepték őket. Fordított esetben, ha bizonytalanok voltak abban, mi következik, élvezetesebbnek tartották, ha a következő hang nem okozott meglepetést számukra. A korábbi kutatásokkal ellentétben Cheung professzor csapata arra jutott, hogy az agy „jutalmazási központja” csak a bizonytalanságra reflektál. Azért döntöttek úgy, hogy a zenét hangokra csupaszítják le, mert a dallam és a szöveg az adott dalokhoz kapcsolódó asszociációkat ébreszthetne a hallgatóban, ami megmásíthatja az eredményeket.

Szégyellem, de nekem erről a Holt költők társasága című film sokat elemzett jelenete jut eszembe, amikor Robin Williams, az új irodalomtanár kitépeti az osztállyal a tankönyv azon fejezeteit, amelyekben a szerző az egyes költemények jelentőségét egy koordináta-rendszeren kívánja mérni. Hadd idézzem, mert egyrészt gyönyörű (a forgatókönyvíró Oscart kapott), másrészt anno sokan hitték, valódi tankönyvről van szó, és Pritchard professzor létező személy, mert 1989-ben még nem volt internet. „Ha a formai tökélyt a grafikon vízszintes tengelyén mérjük, a jelentőségét pedig a függőlegesen, akkor e koordináták világosan láthatóvá teszik, mennyire értékes az adott vers. Például egy Byron-szonett magas értéket érhet el függőlegesen, ám vízszintesen csupán közepeset. Egy Shakespeare-szonett ellenben vitathatatlanul magas értéket ér el mind vízszintesen, mind függőlegesen. A kettő által összefogott terület nagysága bizonyítja a költői mű nagyságát.” A tanár ezen a ponton kifakad. „Ezt nem lehet rőfre mérni, ez költészet!”

Hát valahogy így vagyok én a fentiekben vázolt kutatással, de kíváncsian várom, milyen slágerek születnek tudományos alapon...