Krím után bármi megtörténhet

MTI-HÁTTÉR

Deák András Oroszország-szakértő emlékeztet: Moszkva gyakori érve volt már az elmúlt 20 évben, hogy a posztszovjet térség Oroszországnak különösen fontos, nem tűri el, hogy ott vele szemben ellenséges rezsimek alakuljanak ki, külföldi hatalmak pozíciókat szerezzenek. Az orosz külpolitikai doktrínákban a posztszovjet térség az első helyen áll.

Oroszország ugyancsak gyakran hivatkozik az ukrajnai helyzettel kapcsolatban Koszovó esetére, mondván, nem Moszkva kezdte el a nemzetközi rend megbontását.

Koszovó függetlenedéséig Oroszország álláspontja egyértelműen az volt, hogy az államhatárokat csak az érintett felek jóváhagyásával vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntésével lehet megváltoztatni, továbbá nem szabad beleavatkozni az országok belügyeibe. Koszovó önállósodása óta azonban Moszkva feljogosítva érzi magát, hogy a határokat megváltoztassa, és ez történt akkor, amikor független államként elismerték a Grúziából kiváló Abháziát és Dél-Oszétiát, és most továbbment a Krímmel. A politikai elemző rámutatott, Oroszország már azt is nehezen emésztette meg, hogy a hidegháború végével a NATO fennmaradt. Az oroszok szerint 1991-ben, amikor a Szovjetunió szétesett, fel kellett volna bontani a NATO-t is, ezzel szemben a észak-atlanti szövetség elkezdett kelet felé terjeszkedni, folyamatosan új tagokat vett fel, és az oroszok ez ellen mindig is élesen felszólaltak. Ez az eleme az orosz retorikának máig megmaradt. Például 2008-ban, amikor felvetődött Ukrajna és Grúzia felvételének lehetősége a NATO-ba, Vlagyimir Putyin azt mondta, ezt jól meg kell gondolni, mert Ukrajna „életképtelen posztszovjet maradék”, és nem biztos, hogy a jelenlegi formájában egyben marad. Deák András hozzátette, „gyakran elkövetjük az oroszokkal azt a hibát, hogy mondogatnak valami hihetetlen dolgot, sokszor elmondják, és mi nem hisszük el, és amikor megtörténik, akkor csodálkozunk”. Hangsúlyozta: újabb hidegháború nem lesz, de nagyon jelentős elhidegülés lesz az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokban, ami jelentős változás a hidegháború vége óta. Putyin beszéde vízválasztót jelent, azt jelzi: mostantól bármi megtörténhet a posztszovjet térségben. Ami a Krím esetében történt, az „egy klasszikus annexió”, és újra kell gondolni, hogy „az oroszok mit akarnak, mit képesek, mit hajlandók megtenni”.