Koszovói (szó)csaták

Az ügyben az EU felé igyekvő Szerbia és a függetlenséget zászlajára tűző koszovói albánság mellett közvetlenül érdekelt az ENSZ, a NATO, az USA, Oroszország, valamint az Európai Unió; nemkülönben a döntésre vár a 2,5 millió lakosú Koszovóban élő mintegy 200 ezer szerb, továbbá az a népesség, amely az 1999. évi háborúskodás idején elmenekült Szerbia déli tartományából.

Az illírek (egyes elméletek szerint az albánok ősei) által lakott térségben egyébként a VI. században jelentek meg szláv törzsek, majd a IX. század folyamán Raska néven összefüggő szerb terület jött létre az államiság jegyeivel. A szerbek a török elől később észak felé húzódtak, egyes csoportjaik egészen Szentendréig, sőt Komáromig. A szerbek bölcsőjeként emlegetett Koszovó és Metohija 1913-ban vált hivatalosan is Szerbia részévé, helyzete öröklődött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, majd Jugoszláviában. Az 1974-ben meghozott jugoszláv alkotmány rendkívüli jogokkal hatalmazta fel Szerbia két tartományát (Koszovót és a Vajdaságot), a szerbség szemében ez azonban a területi szuverenitás megcsonkításával volt egyenlő. Az 1980-as évektől kezdődően az egyre erősödő szerb elnyomás miatt a koszovói albánok már a köztársasági rangot követelték, majd az 1999. évi NATO-bombázásokat követően (a Szlobodan Milosevics által irányított hadsereg, valamint a szerb szabadcsapatok közel egymillió albán lakost kényszerítettek szülőföldjük elhagyására) a jól szerveződött és ügyes diplomáciát folytató koszovói albánok egyedüli kifejezett célja a függetlenség elnyerése lett. Az utóbbi öt-hat esztendőben a belső gondokkal küszködő Szerbia egyetlen lépést sem tett a koszovói helyzet rendezése érdekében, mindvégig bízva az ENSZ BT 1244. számú határozatában, amely a jelzett területet Szerbia részeként tartja számon. Időközben azonban az ENSZ-felügyelet alatt álló Koszovó a nemzetközi haderő jelenlétével gyakorlatilag már önállósult. A rendezési folyamat mostani felgyorsulása Belgrádot, úgymond, váratlanul érte; felkészületlenségét jelzi, hogy a szerb képviselőház csak a minap fogadta el a megbeszélések alapjául szolgáló téziseket, s a tárgyalócsoport is az utolsó pillanatban állt össze. Szembetűnő továbbá, hogy Belgrádnak voltaképpen két, párhuzamos terve van. Az egyik a „hazafias”, a szkupstina által regisztrált, „az autonómiánál több, a függetlenségnél kevesebb”-elvből eredeztetően kizárja Koszovó elszakadásának lehetőségét. (Még világosabban: a befolyásos szerb pravoszláv egyház szerint Koszovó leválása Szerbia egy részének megszállásaként minősülne.) Borisz Tadics szerb elnök viszont egy külön elképzeléssel rukkolt ki, amely Koszovó területén két entitás (a szerb és az albán) kialakítását irányozza elő. Ezek szerint az ott élő szerbség egyfajta dúsított perszonális autonómiával rendelkezne az általa lakott községekben (amelyek amúgy nem összefüggő területen helyezkednek el), önállóan intézné kultúráját, oktatásügyét, tájékoztatási rendszerét, vallási életét, a pristinai parlamentben vétójoggal lenne felruházva az őt érintő kérdésekben, továbbá közvetlen kapcsolatban állna Belgráddal, amely honfitársait anyagilag is támogatná (szociális védelem, egészségügy stb.). Leegyszerűsítve: az egyik koncepció a területet védené, a másik az embereket. A koszovói albánok platformja egyértelmű: függetlenség, az ott élő kisebbségek jogainak méltánylása az európai mércék szerint, valamint annak szavatolása, hogy az új állam nem fog csatlakozni más országhoz (értsd: Albániához). A nemzetközi közösség egyelőre nem formált hivatalos véleményt, egyedül az olyan általánosságokra szorítkozik, hogy meg kell őrizni Koszovó területi egységét, s ott korszerű, modern, multietnikus társadalmat kell kiépíteni. Kiszivárgó hírek szerint azonban Koszovó függetlenülése szinte elkönyvelt tény. Aminek fejébe Szerbia megnövelt anyagi támogatásra és kölcsönökre számíthatna, valamint az uniós csatlakozás időszakának lerövidülésére. Mindehhez azonban kellő formát kell találni – az egyeztetéseken túlmenően ez Ahtisaari csapatának és a többi közvetítőnek az elsődleges feladata. A kérdés 2006-ban mindenképpen eldől, a megoldás azonban valószínűsíthetően több szakaszban következik, hiszen számolni kell azzal is, hogy a szerbség, bár gondolatban Koszovó elveszítését már tudomásul vette, „a patrióta hagyományoknak” megfelelően fog viselkedni, a radikálisok pedig máris utcai demonstrációkkal fenyegetőznek.

A szerző újvidéki munkatársunk