Koszovó, a szunnyadó válsággóc

Nem volt kétséges, hogy a tavaly októberi helyhatósági választásokhoz hasonlóan a mérsékeltnek tartott Ibrahim Rugova vezette Koszovói Demokratikus Szövetség (DSK) nyeri a választásokat, csak a győzelem aránya volt nyitott kérdés. De ha a koszovói probléma szélesebb vetületeit nézzük, még ez sem meghatározó, hiszen az albán pártoknak együttesen elsöprő fölényük lesz a szerb és más kisebbségekkel szemben az újonnan felálló parlamentben. Meglepetést keltett Rugova vasárnapi beszéde. Nem az volt a meglepő, amit mondott, hanem az időzítés. A tapasztalt, nemzetközi tekintéllyel bíró politikus a hivatalos választási eredmények ismerete nélkül azonnal a tartomány függetlenségének elismerésére szólította fel a nemzetközi közösséget. A visszafogottságának köszönhetően oly népszerű albán vezető bizonyára tudta, milyen reagálásokra számíthat. Tegyük gyorsan hozzá, Rugova pártja eddig is, a kampány során is azt hangoztatta, hogy végső célja a függetlenség kivívása; a DSK-t épp azért tartják mérsékelt erőnek, mert ezt kizárólag békés, politikai úton szándékozik elérni, szemben a másik két legnagyobb albán politikai erővel. Az egyiket, a Koszovói Demokrata Pártot (DPK, kb. 24%) az a Hasim Thaqi vezeti, aki korábban a koszovói albánok fegyveres erejének, az UCK-nak a parancsnoka volt, a másikat, a Szövetség Koszovó Jövőjéért (AAK, 9-10%) nevű pártot szintén egy ismert gerillavezér, Ramus Haradinaj irányítja. Vagyis nincs olyan albán politikai erő Koszovóban, amely ne a függetlenség jelszavát tűzte volna a zászlajára, a különbség az eszközökben és módszerekben van.

Rugova tudta azt is, hogy rendkívül nehéz helyzetbe hozza a Nyugatot, hiszen nyilatkozata ellentétes minden jelenleg érvényes megállapodással. Az ENSZ-nek a Jugoszlávia elleni NATO-bombázások után, 1999 júniusában elfogadott 1244. számú határozata rendkívül széles körű autonómiát ír elő a tartomány számára, de ezt Jugoszlávia keretén belül kell megvalósítani. A szombati választások előtt két héttel a koszovói ENSZ-közigazgatás (UNMIK) és Belgrád újabb megállapodást írt alá az 1244-es határozat maradéktalan érvényesítéséről. Ez egyrészt garanciákat tartalmaz arra, hogy javulni fog a koszovói szerbek helyzete, másrészt kimondja, hogy a választások után felálló koszovói parlament nem folytathat vitát a tartomány jogállásáról, nem kiálthatja ki Koszovó függetlenségét. Rugova vasárnapi nyilatkozata viszont ez utóbbi pontnak a megsértését vetítette előre.

Talán nem kell magyarázni, hogy mindez újabb fegyveres konfliktusokhoz is vezethetne. A világnak most erre van a legkevésbé szüksége, a nemzetközi közösség egyrészt ezért sem fog eleget tenni Rugova felhívásának, másrészt a Balkánon érvényesülő dominóelv miatt. Az egyértelmű, ha Koszovó elszakadna Szerbiától, önállóan nem vona életképes alakulat, ezért azonnal csatlakozna Albániához. Nagy-Albánia megteremtése pedig átrajzolná a térség erőviszonyait, nemcsak Belgrád, hanem minden környező ország számára elfogadhatatlan, hiszen majd mindenütt él bizonyos számú albán kisebbség. Macedóniában csak nagy nehézségek árán sikerült éppen hogy viszonylagos nyugalmat teremteni, az ottani UCK lefegyverzését és feloszlatását sem a legtökéletesebben hajtották végre.

A Nyugatnak alapvető érdeke, hogy a Milosevics utáni Szerbia stabil legyen. Jugoszláviáról azért nehéz beszélni, mert Montenegró kiválása még mindig nyitott kérdés, ha Podgorica az önállóság mellett dönt, aligha lehet benne megakadályozni. A belgrádi vezetésben a vajdasági autonómiatörekvések szintúgy jelentős feszültséget gerjesztenek, s az nyilvánvaló, hogy Koszovóra még ennél is érzékenyebben reagálnak. A szerb vörössapkások épp szombaton véget ért lázadása is azt bizonyítja, hogy a Nyugat számára nagyon szimpatikus, reformpárti Zoran Djindjics kormányának a helyzete korántsem olyan stabil, mint hitték. Mennyire lehet stabil az az ország, ahol egy kétszáz fős belügyi alakulat megtagadja a parancsot, politikai követeléseket támaszt, s ezekről maga a kormányfő egyeztet velük, elképesztően kesztyűs kézzel. Egy stabil országban ilyen abszurditás nem fordulhat elő. A koszovói albánok radikalizálódása a szerbség radikalizálódását válthatja ki, ami végsősoron a nyugatbarát Djindjics-kabinet pozícióit áshatja alá: ugrásra készen várja az alkalmas pillanatot Milosevics még mindig nem elhanyagolható erőnek számító pártja, Seselj vajda szerb radikálisai meg a többiek.

Ezek a pillanatnyi politikai realitások. A világnak most nincs ideje az olyan „etikai” kérdések megválaszolására, mint joguk van-e a koszovói albánoknak arra, hogy ne akarjanak Szerbiához tartozni. Nem is akarja megválaszolni. Jönne a dominóeffektus.