Korlátozott betekintés

Elsőként a németek léptek. Az egyesült Németországban 1992-től lehet betekinteni a megszűnt Német Demokratikus Köztársaság állambiztonsági hivatalának, a Stasinak az irattárába. A hatályos szabályozás szerint a dokumentumokat mindenki megnézheti, akár együttműködött a Stasival, akár annak céltáblája, tehát megfigyelt személy volt. Az archívumok megnyitása azonban Németországban sem ment gond nélkül. A Stasi tevékenysége természetesen az akkori Nyugat-Németországot is érintette, így rengeteg az információ, összefüggés, amely a német politikai színpad mai szereplőit is érinti. Van, akit kedvezően, s van, akit igencsak kellemetlenül. A liberális szabályozás melletti visszás helyzet érzékelésére elég megemlíteni, hogy nemrégiben két ismert személyiség – Helmuth Kohl volt német kancellár, a német egyesülés atyja, valamint a kelet-német Katharina Witt, a ma is igen népszerű kétszeres műkorcsolyázó olimpiai bajnok (1984, 1988) – bírósági úton elérte, hogy a róluk vezetett aktákhoz senki se férhessen hozzá. Az elmúlt tíz év alatt nem egészen kétmillió kérvény érkezett a dokumentumokat kezelő Gauck intézethez információnyújtással kapcsolatban.

Csehországban 1996-ban fogadták el a még jelenleg is érvényben lévő szabályozást, amelynek lényege, hogy mindenki megtekintheti az esetleg róla vezetett aktákat. Az érdeklődő azonban csak bizonyos kivonatokat kap, s nem ismerheti meg például az informátorok nevét sem. A képviselőház által a múlt héten elfogadott szabályozás már gyakorlatilag mindenki számára lehetővé teszi az akták megtekintését. Bár az első jelentések azt sugallták, hogy minden dokumentum hozzáférhető lesz, lassan kiszivárog, hogy azért bizony mégsem. Az érdeklődő például belenézhet majd a kommunista állampárt irattárába, de a volt Nemzeti Front tagszervezeteinek irattárai továbbra is zárva maradnak. Prágában úgy tudják, hogy ezt elsősorban a ma is befolyásos kereszténydemokrata néppárt akadályozta meg, mert szeretné elkerülni, hogy kompromittáló anyagok kerüljenek nyilvánosságra a pártról, illetve fontos embereiről azokból az évtizedekből, amikor még szorosan együttműködött a kommunistákkal.

Magyarországon hosszú és indulatos viták után 1997 őszén nyílt meg a lehetőség a volt kommunista államvédelmi hatóság irattáraiba való betekintésre. Szükséges megjegyezni, hogy igen korlátozott mértékben, ami nyilvánvalóan annak eredménye, hogy Magyarországon az egykori kommunista párt erős és befolyásos reformszárnya is a demokratikus többpártrendszer és a piacgazdaság bevezetésének aktív szorgalmazója volt, tehát a kommunisták a rendszerváltással nem lettek leváltva, s egyben eltávolítva a hatalomból, mint Csehszlovákiában. Ez természetesen kihatott az állambiztonság helyzetére is. Az irattárat jelenleg a Történeti Hivatal kezeli, s hozzáférhető információk szerint mintegy 160 ezer személy aktái találhatók meg az archívumokban. Ebből állítólag mintegy 40 ezer olyan személyé, akit az állambiztonság titkos együttműködőjének lehet nyilvánítani. Sajtóhírek szerint számos akta eltűnt, az együttműködők jegyzékét hivatalosan eddig nem hozták nyilvánosságra. A probléma inkább a politikusokat, semmint a közvéleményt érdekli.

Romániában a Securitate hírhedt és legendás tényező volt, ezért mindjárt 1989 véres karácsonya után a közvélemény részéről igény keletkezett az akták megtekintésére, illetve az informátorok felfedésére. Ion Iliescu posztkommunistái viszont ellenérdekeltek voltak, nemzetbiztonsági érdekeket emlegettek, miközben a Securitatét saját érdekeiknek megfelelően használták fel. Hivatalosan ugyan megszüntették, de embereit, struktúráit átmentették, felhasználták. Nem titok az sem, hogy az egykori és a mai román állambiztonság emberei álltak és állnak számos magyarellenes kezdeményezés – például az 1990-es marosvásárhelyi véres magyarellenes pogrom – mögött. Az antikommunista erőknek csak 1997 őszén sikerült elérniük, hogy a parlament törvényt fogadjon el a volt Securitate archívumának részleges hozzáférhetőségéről. Ugyanakkor tudni kell, hogy Romániában a kommunista pártvezetés döntése értelmében a hetvenes évek folyamán majdnem 300 ezer informátor aktáját semmisítették meg. Ceausescu akkori politikája szerint ugyanis minden romániai kommunistának automatikusan kötelessége lett volna az állambiztonsági hivatal támogatása. A kommunista párt archívumai pedig még nem nyilvánosak. Felemás törvény, felemás helyzet, amellyel manapság senki sem elégedett.

A bolgár parlament szintén 1997-ben hozott törvényt a volt állambiztonsági hivatal archívumainak megnyitásáról. Nyílt titok, hogy akkorra a dokumentumok legalább felét már megsemmisítették. Ez a probléma egyébként a többi posztkommunista országra is vonatkozik, hiszen mindenütt különféle, szervezett és szervezetlen, próbálkozások történtek a volt irattárak „megszűrésére”. Romániában például ismert a Beresvoiesti-botrány, amikor a Securitate a Bukaresttől nem messze fekvő faluban semmisített meg nagy mennyiségű iratot. Richard Sacher, a bársonyos forradalom utáni első cseh belügyminiszter pedig éppen a napokban vallotta be, hogy az első napokban szinte szabad préda volt az archívum, s egyesek tömött táskákban vitték az iratokat. Ma már lehetetlen ellenőrizni, hogy mi is tűnt el.

Lengyelországban éveken keresztül folyt éles vita a témáról, és olyan információk is nyilvánosságra kerültek, melyek szerint úgy a legendás Szolidaritás elnöke, Lech Walesa, mint Aleksander Kwasniewski, mai lengyel államfő is rajta van bizonyos együttműködői listákon. Végül is 2001-ben nyílt törvényes lehetőség arra, hogy az emberek betekinthessenek a róluk vezetett aktákba. Az érdeklődés a hírek szerint minimális.

Az egyszerű lengyel állampolgár manapság már tudja a magáét, és ezért mással van elfoglalva.

A Szovjetunió utódállamai közül számunkra elsősorban Oroszország az érdekes. Az állambiztonsági hivatal archívuma ott a köznép számára tabu, csak a kutatók férhetnek hozzá. Vlagyimír Putyin jelenlegi orosz államfő egyébként évtizedeken keresztül a szovjet titkosszolgálat tisztje, majd az orosz titkosszolgálat első embere volt. Ez is érzékelteti, hogy milyen bonyolult problémáról van szó.

Ami pedig Szlovákiát illeti, a helyzet változatlan. Az átvilágítási, tehát az úgynevezett lusztrációs törvény is csak papíron létezik.