Változatosak az Oscar-jelölt animációk, egy független, nemzetközi film lehetne a legjobb

Egy kevésbé cuki vadonban

Amikor a high tech világ és az érintetlen természet találkozását vizionálja egy hollywoodi stúdió: ez A vad robot. Az Agymanók folytatása mellett ez a legnépszerűbb produkció a jelöltek listáján, mely ősszel debütált a nemzetközi és a hazai mozikban. A film szemetgyönyörködtető látványt kínál, Chris Sanders rendező kétségkívül fontosnak tartotta, hogy igényes vizuális világot teremtsen, és a Disney-animációs filmek mellett a japán animáció legendája, Hayao Miyazaki stílusából merített inspirációt. Eredményképpen valóban kevéssé érezhető az a műviesség és mézes-mázas esztétika, amely annyira jellemző a Pixar-produkciókra.

Lényeges érdekesség, hogy közben kisebb költségvetésből készült, mint a hollywoodi animációk szoktak, 78 millió dolláros költségvetésből 325 millió dolláros bevételt hozott – ezzel év hatodik legnagyobb bevételt hozó animációs filmje lett.

A történet is megragadó, a forgatókönyv Peter Brown 2016-os, azonos című sci-fi regénye alapján készült: egy robot a vadonban találja magát, ahol gyártói, az emberek többé nem tudják irányítani. Vajon mit tesz a vadonban, amely lényegesebben kevésbé cuki, mint amilyennek azt a klasszikus hollywoodi produkciók ábrázolják, és van-e bármilyen kilátása arra, hogy kapcsolatot teremtsen a környezetével? A történetvezetés kiszámítható, a készítők pontosan adagolják azokat az elemeket, amelyek megpityeregtetni hivatottak a nézőket, mindamellett a produkció fő erénye, hogy – ahogy az egy sci-fitől elvárható – arra ösztönöz, gondolkodjunk el a környezettel való kapcsolatunkról és ennek a kapcsolatnak a jövőjéről.

Vissza az időben, a gyurmafilmhez

A Wallace és Gromit: A szárnyas bosszúja egy közkedvelt brit gyurmafilm-sorozat hatodik része. A sorozatot nálunk talán kisebb figyelem övezi, mint amennyit megérdemelne. Az első Wallace és Gromit 1989-ben készült: ebben a főhősök, Wallace, a csodabogár feltaláló és beagle kutyája, Gromit nem adták alább, egészen a Holdig utaztak. Mégpedig azért, mert rájöttek, üres a hűtőszekrényük – és hát a Hold az valójában egy óriási sajt, nem igaz? A szeretnivaló páros számos folytatást kapott azóta, a legutóbbit Nick Park és Merlin Crossingham készítette a BBC számára, mi pedig a Netflix jóvoltából láthatjuk januártól.

Jogos a kérdés, hogy amikor ilyen sok folytatás készül egy alapsztorihoz, vajon sikerül-e újat hozniuk a készítőknek, vagy csupán a újabb bőrt húznak le a sztoriról. Nos, a Wallace és Gromit-rajongók szerint ezúttal ez nem sikerült, a legújabb történetben bizony nem csak a már jól ismert mellékszereplők tűnnek fel újra, hanem a történetszövés is kísértetiesen hasonló az előzőkhöz. Az Oscar-jelölés révén azonban felfigyelt a világ egy szeretetreméltó produkciónak.

A Wallace és Gromit ugyanis egy műfajilag igényes alkotás, teli van humorral, és számos filmtörténeti utalást rejteget (műfajon belül is, Shaun, a bárány például egy rövid cameo-ban jelenik meg), sőt, megtalálhatók benne egy jó szövésű krimi elemei is. Egyszóval humoros, korrekt produkció, amely a gyurmafilm hagyományait és lehetőségeit aknázza ki, miközben nem ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz, hogy átadjon egy világmegváltó üzenetet a közönségének.

Ismét megnézzük a fejünk odabentről

Borítékolható volt, hogy az 2015-ös Agymanók várva-várt folytatása is esélyes lesz az Oscarra. A kilenc évvel ezelőtti produkciót kimagaslóan pozitívan értékelték akkor a kritikusok, és, bár hollywoodi tanmese ez a javából, egy ötletes alapgondolatot aknázott ki: azt, hogy egy kislány fejében testet öltenek az érzelmei. Az intelligens forgatókönyvet valóban mindenki dicsérte, a fejlődéstörténet dugig volt pszichológiai mondanivalóval, nem mellesleg felnőtteknek is lehetőséget szolgáltatott egy jó kis önismereti fejlesztéshez.

A folytatás, az Agymanók 2. látványos, pörgős, és megpróbálta elhitetni velünk, hogy szeretne felnőni: ezúttal egy 13 éves tini srác fejében járunk. Nem mellesleg a Pixarnak is jól jött most ez a produkció, hiszen a filmstúdióról az elmúlt években nem mondható el, hogy a csúcson lenne. Hogy sikerült-e kikerülnie a szakadékból az Agymanók 2.-vel? Az Oscar-jelölés azt sugallja, talán, mindenesetre az is tény, hogy az első rész sikerét nem sikerült túlszárnyalni.

Kimászni a csigaházból, azaz jöjjön még egy gyurmafilm

Milyen az, amikor valakit gyerekként elválasztanak ikertestvérétől? Amikor valakit egy kényszercselekedet ment meg a teljes kilátástalánságtól? Adam Elliot Oscar-díjas ausztrál rendező utoljára másfél évtizeddel ezelőtt készített egész estés filmet – akik akkor szerették a Mary és Max-et, azok ezúttal sem csalódnak benne.

A sötét humoráról híres rendező filmjeiben keveredik a tragédia és a komédia, karakterei pszichológiai fejlődését térképezi fel, akik általában családján és barátain alapulnak. Filmjeit ezért egy találó műfaji megjelöléssel, a clayography címkével látta el (amely az angol clay animation, azaz gyurmafilm és a biography, tehát az életrajz keveréke). Legújabb alkotása, az Egy csiga emlékiratai Annecy-ben mutatkozott be, most a hollywoodi produkciók tökéletes ellenpólusaként szállhat ringbe az Oscarért.

Mert amíg a hollywoodi animációk kedvelik az élénk színeket, itt a sötétbe merülünk, konkrétan a barna árnyalataiba. Míg egy Pixar-animáció hősei tündériek, Elliotéi ráncosak, a háttér pedig nem csillivilli, hanem lerobbant. És ha már a külsőségeknél tartunk, nem lényegtelen részlet, hogy a gyurmafilm minden egyes részletét kézzel készítették – még az eget is megfestették.

A sztori a hetvenes években játszódik, valahol a vidéki Ausztráliában, és annak történetét meséli el, hogy főhőse, Grace Prudel hogyan vált magányossá, és hogyan alakult ki gyűjtögetési zavara. Grace egész konkrétan csigákat gyűjt, miközben a motívum természetesen erőteljes metaforaként működik. Grace és ikertestvére, Gilbert nehéz életet élnek, miután édesanyjukat szülés közben elvesztették. Apjuk, Percy, egy alkoholista, volt zsonglőr neveli őket, és az ikrek minden gondjuk ellenére vigaszt találnak az apa szeretetében. Világuk azonban összeomlik, amikor Percy váratlanul meghal álmában, a testvéreket pedig különböző nevelőcsaládokba adják. Grace a történet végére kibújik a csigaházából, a történet így nem a teljes kilátáslatanságról szól, mégsem esik a didaktikus tanmese csapdájába.

Egy macska útjain

Animációt ma már bárki csinálhat, hiszen az eszközök mindenki számára elérhetőek. Az Áradás című film (szlovákul Mačacia odysea néven keressük a jobb mozikban) azzal vívott ki magának elismerést, hogy teljes egészében az ingyenes és nyílt forráskódú Blender szoftverrel készült. Másik különlegessége, hogy nem tartalmaz párbeszédet.

Ritka, hogy egy ennyire kísérletező alkotás az Oscar-jelölésig jusson. Gints Zilbalodis litván rendező második egész estés filmjének minden esélye megvolt arra, hogy felfigyeljenek rá, hiszen a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be, és számos filmes díjat nyert azóta – meglepetésképp a legjobb animációnak kijáró Golden Globe-ot is elvitte. Bár tegyük hozzá, ez talán nem is akkora meglepetés: a díj azt tükrözi, hogy a Golden Globe az utóbbi években sokkal jobban odafigyel a független és nemzetközi filmekre – különösen a többi nagy hollywoodi díjátadó ünnepséghez képest.

Bár számítógépes animáció, a fim minden egyes képkockája festményként hat. A film egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol egy árvíz mindent elárasztott, ami az útjába került, köztük a főszereplő macska otthonát is. Embereket nem látni, bár az emberi beavatkozás nyomai a környezetbe mindenhol lépten-nyomon előbukkannak. Az Áradás macska-főszereplője egy hajón talál menedéket, amely tele van más, feltehetően hajléktalan állatokkal. A forgatókönyvet Zilbalodis és Matīss Kaža írták. Párbeszéd helyett az állatszereplők mozdulatai, léptei, tekintetei mesélik a történetet. Kötelező filmélmény mindenkinek, szerintünk az idei Oscar legnagyobb esélyese.