Kordon blőd

Potápi Árpád, a parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke azt írta az esetről, hogy „Magyarország egyik szélsőségből sem kér, sem a baloldali, sem a jobboldali szélsőségből, amelyeket elvakít a gyűlölet és az indulat, és magyart magyar ellen fordít”.

Potápi mondata tökéletesen foglalja össze azt a fideszes doktrínát, melynek segítségével a régi-új magyar kormány értelmezni és formálni próbálja a politikai teret maga körül. A fideszes narratíva szerint ők maguk jelentik a mérsékelt politikai középpontot, vagy ha úgy tetszik, a „központi erőteret”, a többi politikai erő pedig a szélsőségesek kategóriájába esik. Így válik az általuk megalkotott világban az MSZP (vagy újabban a baloldali együttműködés többi ereje) a Jobbik baloldali megfelelőjévé; a szocialisták által képviselt piacbarát szociáldemokrácia pedig a jobbikos nemzeti radikalizmus ellentétpárjává.

Ennek az értelmezésnek döntő kihatása van arra, hogy a baloldali pártok által a Jobbikkal szemben 2010 és 2014 között fenntartani kívánt karantén nem működött. A baloldal magát „demokratikus ellenzékként” megkonstruálva jelezte, a Jobbikot nem tartja annak, és a balos erők nem hogy az együttműködést, de a vitát sem igazán keresték a szélsőjobbal. Egy ilyen karantén azonban csak akkor működhet, ha a mérsékelt politikai erők együttműködnek annak fenntartásában. Ezt a német modell mutatja jól, ahol a konzervatívok (CDU), a szocdemek (SPD), a Zöldek és a libertáriusok (FDP) együtt tartják fent a demokratikus politikai rendszer karanténját a jobbszél és a balszél ellen. A Fidesz azonban az előző ciklusban ehhez nem volt partner, és Potápi írása (amely nyilván nem légüres térben született, sőt a maga csupaszságában inkább néz ki úgy, mint egy belső kommunikációs anyagból kimásolt vagy átfogalmazott mondat) egyértelművé teszi, hogy a Fidesz ebben a ciklusban sem lesz az. És miért is lenne? A párt a korábbi politikai térfelfogása segítségével jelentős győzelmet aratott a választásokon – a saját magára szabott rendszerében, s ami működik, azon kár változtatni.

E felismerésnek komoly kihatást kellene gyakorolnia a baloldali ellenzékben most kialakuló vitára azzal kapcsolatban, hogy mostantól hogyan kellene viselkedni a Jobbikkal szemben. Egyesek (például a DK) a kordon fenntartása mellett, mások (például az Együtt–PM) annak lebontása és a szélsőjobbal való érdemi vita megkezdése mellett érvelnek. Az ATV-ben mindenesetre a választások után felbukkantak a jobbikos toppolitikusok.

Véleményem szerint a kordon kérdése ezen a ponton nem elvi kérdés: egy olyan rendszerben, ahol a legnagyobb politikai erő nem partner annak fenntartásában, a kordon a gyakorlatban lehetetlenség. Erős baloldali fellépésre van szükség a szélsőjobbal szemben? Mindenképpen. De hogy ez innentől már nem öltheti magára a politikából való kizárás szándékát, az is biztosnak tűnik.