Konszenzus vagy újabb konszolidáció a Jókai Színházban?

Avatatlanként semmiképpen sem szeretnék beleszólni egy színház belső életébe, még akkor sem, ha ilyen-olyan szálakkal kötődöm ahhoz a színházhoz. Nem kívánom visszaidézni azt, hogy milyen céllal alakult ötven éve a színház, mert ez esetben figyelmen kívül kellene hagynom, hogy az eltelt idő folyamán milyen változásokon ment keresztül a társadalom, a világ, benne az ember, vagy maga a színházművészet. Komárom, a Komáromi Jókai Színház félúton található Budapest és Pozsony, tágabb értelemben véve Párizs és Moszkva között, Európa közepén. Jelenlegi küldetése véleményem szerint az, hogy magas mércével mérhető színházi előadásokat hozzon létre, melyek kielégítik azt a közönséget, amely úgy dönt, hogy megnézi ezt, vagy azt az előadást, esetleg megelőlegezve az eddigi élményanyag alapján megalapozódott bizalmat, éves bérletet vált. Ahogy egyre átjárhatóbbá válnak Európa határai, úgy tágul ki egy korábban provinciálisnak indult és az államberendezkedés miatt negyven éven keresztül provincialitásban működő színház vonzástere is, ami megköveteli magától a színháztól a nyitottságot és a táguló lehetőségek irányába való nyitást. Ha valaki nem öncélúan, hanem valóban a színház érdekében szólal meg, nem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy a színházat is váratlanul érte a rendszerváltozás, mely merőben új feltételeket teremtett, látszólagos biztonságérzet helyett valós veszélyeztetettséget, ugyanakkor vitathatatlan alkotói szabadságot, aminek természetes velejárója az út- és arculatkeresés. Ezért, aki a modern szlovákiai magyar színház megteremtésének a szándékát – különösen, ha alkotó részese volt ennek a folyamatnak – modernkedésnek minősíti, nem egyenes szándékkal szólal meg, hiszen az ilyen spekulatív megközelítés alapján moderneskedőnek nevezhetnénk Sztanyiszlavszkijt éppúgy, mint Grotowskyt, Brookot, Kantort, vagy urambocsá Gothárt.

A világ minden színházában folyik viaskodás, ami természetes, hiszen napi összezártságban élnek olyan alkotó emberek, akik saját életük drámájával párhuzamosan a színpadi lét drámáit is magukban hordozzák, magas hőfokon, különböző vérmérsékletek függvényei szerint. Ha ebbe a tudathasadásos élettérbe művileg becsempészik a kicsinyes karrier- és pozícióharcot, elkerülhetetlenné válik a vészhelyzet, mint hangulatteremtő látszat.

Ha a Jókai Színházban mostanra ilyen helyzet alakult ki, akkor ez a helyzet élénken emlékeztet az 1969-71-es időszakra, amikor a konszenzusteremtés felületes jelszavai mellett a kétéves konszolidációs időszak megszilárdította azok pozícióit, akik a színházat nem alkotóműhelynek, hanem politikafüggő karrierjük építkezési területének tekintették, amire kis híján ráment a kassai Thália Színház megalakítása. Értetlenül állok az események előtt, hiszen évtizedek óta amiatt sopánkodunk, hogy a tehetséges színészek elhagyják színházainkat, és Magyarországon keresik az önmegvalósítás lehetőségeit. Most, amikor ez a folyamat megállt, mert a fiatalok biztosítottnak látják érvényesülésüket, művészi kiteljesedésük lehetőségét, egyszeriben gondot okoznak, méghozzá a színházon belül művileg gerjesztett generációs problémák. Amennyiben más színházaknál ilyen kellemes gond üti fel a fejét, a problémát általában megoldja az odafigyelő dramaturgiai terv, hiszen a kiválasztott darabokban minden számba vehető színész adottságaihoz és korához mért szerepet kaphat. E recept ajánlásai vélhetően Komáromban is működnének, csakhogy itt most újra egészen más a tét; nem más, mint a jelenlegi direktor leváltatása. Amennyiben ezt a kérdést már közmegelégedésre eldöntötték, fölöslegesnek tartom az indulatok további gerjesztését, mert ez az emberi és kollegiális kapcsolatok szükségtelen megromlásához vezet. Semmi értelmét nem látom annak, s nem tartom korrekt eljárásnak azt, hogy a döntéshozó, tervezett célja elérése érdekében a legvédtelenebbet, a színészt használja fel zavarkeltő manővereire. Ha az a szakmailag megalapozott vélemény alakult ki, hogy a színház jelenlegi igazgatója nem felel meg az elvárásoknak, az alapító törvényes keretek között felmentheti őt a tisztségéből, nincs szüksége a méltatlan suttogásokra. Abban az esetben viszont, ha nem szakmai, hanem politikai színezetű a felvetés alapja, félő, hogy újfent a dilettantizmus arat elsöprő győzelmet a színházi szakma felett.

Magam is úgy vélem, hogy a Felvidék magyarságának szüksége lenne egy olyan, az ország falvait járó társulatra, amely megfelelő gazdasági háttér biztonságérzete mellett elhivatottan végezné küldetését. Óvakodnék viszont attól, hogy ezt a feladatot a Jókai Színházra bízzam, mert ez a színház a rendszerváltozás óta egy markáns arculatot alakított ki, melynek stratégiája olvasható és következetes, amit nem szabad feláldozni a provincializmus oltárán. Még akkor sem, ha fenntartását a központi költségvetés szavatolja.

Véleményem szerint a szlovákiai magyarság színházi kulturális igényeit nem az alattomos konspiráció oldja meg, hanem egy-egy olyan vállalás, amit mintegy kétéves előkészület után Dunaszerdahely jelentett be.