Konspirációs tudat

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy Ukrajna 10 hónappal ezelőtti lerohanása óta vadabbnál vadabb összeesküvés-elméleteknek adnak hangot vezető orosz tisztviselők. A csavar abban áll, hogy a szerzőpáros szerint ez a jelenség nem pusztán dezinformációs és propagandacélokat szolgál, hanem – s ez különösen vészjósló – szerves része a Kremlt uraló biztonsági szolgálati közösség gondolkodásmódjának. Elsősorban – s ezzel sokan egyetérthetünk – ez a konspirációs gondolkodás volt az, amely lehetségessé tette a február 24-i támadást.

A szövegben szerepel egy igen beszédes példa Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról, amely egy disszidált szovjet hírszerző tiszt emlékein mutatta be, hogy a katonai és politikai erejének csúcsán levő szovjet elit voltaképpen mennyire bizonytalan volt Dubčekék eltiprásakor, s hogy ezt milyen paranoid viselkedésmóddal ellensúlyozta. Az egész jelenség talán egyik legjellemzőbb vonása a bűnbakkeresés. A jelenlegi orosz elit által is hangoztatott történeti érvek szerint mindig valaki mások támadtak Oroszországra nyugatról, legyenek azok keresztes seregek vagy a NATO. A szerzőpáros szerint e gondolkodásmód miatt a jelenlegi orosz elittel való kiegyezés és a fenntartható kapcsolat kiépítése szinte reménytelen – s ebből a szempontból mindegy, hogy például Putyin maga hisz-e azokban a konspirációs sztorikban, amelyek az állami kontroll alatt álló orosz csatornákból folydogálnak szerteszét a világban.

A SCEEUS cikke könnyen értelmezhető. Gondoljuk csak végig, mennyi nettó őrültséget hallhattunk orosz részről az elmúlt 10 hónapban. Ide tartoznak – többek között – az „szlávellenes” ukrajnai biolaborok, az Azovsztal bunkereiben lapuló külföldi katonatisztek (ez utóbbit egyébként szlovákiai magyar újságíró is terjesztette), vagy a Donbászban 2014 körül az ukrán fegyveresek által elkövetett népirtás, aminek több mint 10 ezer orosz áldozata volt. S valahol ennek a gigantikus Patyomkin-falunak volt a része az a félelem is, amely modern, fegyelmezett és elsöprő erejű hadsereget látott az oroszban. Természetesen nem csak az orosz nagyhatalmi kommunikáció szerves része a „tér elgörbítése”, gondoljunk itt most csupán arra, hogy a Colin Powell által 2003 elején sűrűn emlegetett iraki tömegpusztító fegyvereket még ma is keresik… Ám Kelet-Európa felől nézve különösen vészjósló a Kremlben uralkodó pszichózis természetrajza, amennyiben azt nézzük, mekkora népesség vevő rá különböző mértékig Szlovákiában vagy akár Magyarországon. Egyes társadalmi csoportok vagy vezető politikusok nyíltan vagy alig leplezetten képesek lelkesedni azért az eszmeiségért, amelyet a putyinizmus kínál – s ez annak ellenére van így, hogy e gondolkodásmód legfeljebb egy-egy ponton kapcsolódhat a racionalitáshoz. Nem arról van szó ugyanis, hogy a nyugati szövetségi rendszer ne lenne mélyen kritizálható. A dolog lényege abban áll, hogy ez a kritika mit sem ér, amikor pszichotikussá válik. A következő évek Szlovákiában is arról fognak szólni, hogy megtudjuk, mekkora valójában a putyinizmus által fűtött konspirációs gondolkodásmód társadalmi támogatottsága.