Komárom mint ürügy

Kapóra jött Komárom. Az önkormányzati választásokon itt fogott össze a Híd és az MKP, végül nagy leégés lett a vége. Sem közös polgármester, sem testületi többség. A két párt prominens tagjai nyomban kijelentették: lám, mégsem kell a népnek az összefogás. Nem működik, induljunk csak külön 2016-ban.

E sorok szerzőjének fogalma sincs arról, mit akar valójában az istenadta nép. Könnyen lehet, hogy valójában a nép maga sem tudja – talán együttműködést kér a két párttól a parlamenti választásokon, ám ha kapna egy közös listát, megeshet, nem tudna vele mit kezdeni. Talán. Szubjektíve viszont úgy érzi a kommentáríró, hogy lenne rá kereslet a honi magyar választók körében. Merthogy ilyen reakciókkal szokott találkozni.

Egy viszont biztos: ez a szubjektív megérzés pont annyira releváns ebben a kérdésben, mint a komáromi választás eredménye. Merthogy nem országos, hanem helyi politikáról volt szó, ahol a személyiségek fontosabbak, mint a pártok. Olyan városról, ahol többségben vannak a magyarok, míg a parlamenti választások során 9 százaléknyi magyar voksol. Olyan választás zajlott, amelyben függetlenek is pályára léphetnek, sőt győzelmi esélyekkel indulnak. És sorolhatnánk. A lényeg: szinte lehetetlen megválaszolni a kérdést: a komáromiak az összefogást magát utasították-e el, vagy azokat a személyeket, akiket a helyi pártszervezetek alkuja kínált.

Kell az összefogás, az együttműködés, a közös lista? Ha valaki komolyan gondolja ennek a kérdésnek a megválaszolását, akkor más úton kell kifürkésznie a népakaratot. Például felmérésekkel – persze ezeknek is megvannak a maguk hátulütői, ám százszor pontosabb választ adnak a dilemmára, mint a komáromi eredmény. Vagy más módszer kell. De nem egy egyedi esetre rábökve ítéletet mondani.

Attól függetlenül, hogy menynyire szereti az egyik párt szavazóbázisa a másikat, egy biztos: a magyarok többsége racionálisan fel tudja mérni, hogy ha egy 9 százalékos szavazóbázist két párt akar megszólítani (miközben az egyik egy pirinyó részt megkaparinthat a maradék 91 százalékból is), akkor nagyon nagy eséllyel az egyikük megbotlik az 5 százalékos bejutási küszöbben. Kettőből kétszer már így volt – bizonyítandó az elméletet azok számára, aki csak az egyszer már megtapasztalt valóságban hisznek.

Mindezt feltehetően a két párt vezetőségében is látják, ám úgy gondolják, az együttműködés hosszú távú cél lehet, 2016-ban még külön kell megpróbálni. Mert… Aztán akármilyen eredménnyel is végződjenek a választások, a „hosszú táv” továbbra is távlati cél marad – újra kitolódik pár évvel –, elvégre okot mindig lehet találni arra, hogy most még miért nem érett meg a helyzet a párbeszédre. Közben pedig az alapcél vész el, a választói érdek, ami miatt a magukat magyarnak valló vagy magyarokat megszólító pártok létrejöttek. A választó ugyanis érdekérvényesítést vár, lehetőleg minél hatékonyabbat, számára másodlagos, hogy ki kire haragszik és miért. (Oldja meg, tegye félre, a választó képviseletével foglalkozzon, ne a saját problémáival.) A politikában pedig, tetszik vagy sem, a méret számít. Puskás Öcsi örökérvényű mondását átpofozva: sok képviselő, nagy befolyás, kevés képviselő, kis befolyás. Ez is matematika. Vagy jobb ez így, ahogy van?