Költöztetjük a világot

Kötélidegekkel nekivágunk a világnak, még ha a lelkünk mélyén egy icipicit tartunk is attól, hogy esetleg úgy járhatunk, mint az a tizennyolc éves dán turista, aki tengerparti nyaralásán zavarodottan kezdett viselkedni a bombamerényletekről szóló hírek hallatán. Ám ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint, szükség esetén, akár mentők, pszichológusok bevonásával megpróbálták volna eloszlatni a pánikhangulatát, a rendőrök jól helybenhagyták, olyan brutálisan elbántak vele, hogy kórházba kellett szállítani. Pedig csak nyaralt egy idegen országban, ahol – miként az utóbbi időben több helyütt – a turistákat használják fel a belső konfliktusok megoldása ügyében: a luxusszállodákat célozzák meg a bombamerényletek elkövetői.

De mert semmi nem tart vissza, legfeljebb az üres pénztárca, utazgatunk szerte a nagyvilágban. Vannak, akik egyenesen az Amazonashoz mennek, ahol megvásárolják a legegzotikusabb fakultatív programot, a veszélymentesnek aligha mondható piranhahalászatot: nem tagadva meg, hogy halászó-vadászó ősöktől származunk. Aztán, mint annak idején az afrikai oroszlánvadászok, a ma embere is szeret elhozni valamiféle trófeát, kijátszva a vámszabályokat. Tegyük fel, egy helyes kis piranhát, hogy mutogathassa az Amazonasban gazdagon előforduló vérszomjas halfajtát családtagoknak, közelebbi, távolabbi rokonoknak, munkatársaknak, ismerősöknek, és eldicsekedhessen a nagy fogással. De mert minden csoda három napig tart, a piranhacsodálat is elmúlik, s mivel – látszatra ellentmondásosnak tűnik – a megrögzött trófeagyűjtő a szíve mélyén állatbarát is, a mifelénk nem őshonos faj határokon átcsempészett példányát betelepíti egy közeli bányatóba, nem gondolva arra, hogy állítólag egy nagy csapat piranha kilenc másodperc alatt lerágja az összes húst egy felnőtt emberről.

Fene tudja, milyen ösztön hajt bennünket, de szeretjük hazahozni a világból az egzotikumot, hogy olyasmi legyen a birtokunkban, ami másnak nincs. Kolléganőm végigtépte, -szaggatta az egyik mediterrán ország növényvilágát, s hatalmas zacskóban hozta haza gyökereztetni, hajtatni, bújtatni a nálunk nem őshonos növényeket. Gondolom, talajfertőzés és egyebek miatt, biológusok tartózkodásra intenének az ilyen áttelepítésekkel kapcsolatban. Egyébként sincs különösebb értelme: más égövben nem igazán kapnak életre, és nem igazán virulnak az ott idegen növények.

Szeretünk utazni, s utazásaink során gyűjtögetni: egzotikus állatbébikben, egy kis kőben, egy kis virágpalántában hazahozni a világot. Ezek ugyan ártalmatlannak tűnő kis „lopások”, a kár mértékét illetően nem hasonlíthatók azokhoz az esetekhez, amelyekkel valakik üzleti érdekből pusztítják a természet világát: korábban hallottunk védett madarak nagybani lelövéséről és csempészéséről, a napokban pedig nagy teknősbéka- és kígyóbőrszállítmányt foglaltak le vámosok. Bármilyen ártalmatlan szórakozásnak tűnik is, hogy a hely szellemét őrző szuvenírként a saját élőkörnyezetükből kiszakítunk és áthelyezünk állatokat, növényeket, ezzel mégiscsak beavatkozunk a természet rendjébe, ami megbosszulhatja magát. Aztán majd ámulunk, ha kedvenc fürdőhelyünkön szembeúszik velünk, mondjuk, egy édes kis aligátor, amikor éppen kapálózva menekülünk egy éhes piranha elől.