Kis nemzetek

Bár erről nem az ünnepek, hanem a túlzásokba eső emberek tehetnek. Csak egy példa: tavaly mindenszentekkor egy Pozsonyhoz tartozó falucska új társasházakból álló utcája úgy fel volt díszítve halálfejekkel, vicsorgó fogú töklámpásokkal, méteres szőrös pókokkal, feketeruhás boszorkányokkal és csontvázakkal, hogy azt az ünnep őshazájában is megirigyelhették volna. Akkor az jutott az eszembe, amit az egyik ott lakó mondott korábban, hogy nem viszi el a gyerekét a templomba, mert traumát kap a keresztre feszített Jézustól. De hogy az ablakukban éjjel is villogó csontváztól fog megijedni, attól úgy látszik nem tartott. Persze ahány ház, annyi szokás, mindenesetre ebbe a díszítésbe egyetlen ház nem kapcsolódott be, ahol a két szlovák családon kívül egy magyar, egy bolgár és egy ukrán család lakik. Mondhatnánk, ennek semmi jelentősége, csak véletlen, de azt kijelenthetem, hogy legalábbis a magyar család esetében nem volt az.

Visszakanyarodnék azonban a Bálinthoz, mert hozott még egy-két érdekességet. Összefutottam szlovák ismerősökkel. Néhány percet beszélgettünk az utcán, de ebben a rövid időben az egyik azt találta fontosnak elmondani, hogy az unokája angolul tanul az óvodában, és olyan édes, ahogy otthon összekeveri a szlovák és az angol szavakat. Erre a másik, hogy az ő lánya is így volt, amikor angolul tanult az iskolában, persze már felnőtt, egy multicégben dolgozik Pozsonyban, s jobban tud már angolul, mint szlovákul. Mindezt büszkén, szinte dicsekedve mondták. Nekem meg eszembe jutott, amikor egyetemista korunkban egyszer azt mondták nekem, hogy csodálnak, amiért olyan büszke vagyok a magyarságomra. Pedig csak az történt, hogy sosem titkoltam. A tanárok kérdésére, hogy milyen nyelvet tudunk, mindig megmondtam, hogy tudok magyarul, és az ilyenkor következő kérdésre, hogy magyar vagyok-e, természetesen igennel válaszoltam. Nem büszkeség volt ez, csak tény, de ha a tény megvallása büszkeségről tanúskodik, akkor igen, büszke voltam. Megkérdeztem tőlük akkor, hogy ők nem büszkék-e a szlovákságukra. Hát, mi olyan kis nemzet vagyunk, válaszolták. Mi, magyarok is, mondtam erre én, de épp azért is fontos, hogy megmaradjunk, nem? Ki fogja magát magyarnak, szlováknak vallani, ki fog magyarul, szlovákul beszélni, ha nem mi magyarok, szlovákok? Most felidéztem nekik ezt a dolgot. Emlékeztek, nevettek. Értettek. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy, mondta az egyik. Igaz, de az is, hogy a nyelvében él tovább minden nemzet, válaszoltam.

Nem sokkal ezután olvastam egy volt kollégám írását arról, hogy február 14-ét a szlovák nyelv napjává kellene nyilvánítani, okosan megindokolva, hogy miért. Azt mi magyarok is tudjuk, hogy a dolog erősen kötődik Ľudovít Štúr nevéhez. Aztán felszálltam egy buszra. Pozsonyban minden megálló nevét bemondják szlovákul és angolul. Mondjuk a pandémia előtti külföldi utaim során sehol nem tapasztaltam, hogy az adott ország nyelve után ezt angolul is megtegyék, de azóta persze lehet, hogy máshol is így van, hiszen Európa sokat változott. Egyszercsak nagy meglepetéssel hallom, hogy a „Ľudovít Štúr tér” megállót angolul nem mondják be, hanem az hangzik el helyette, hogy „a Szlovák Filharmónia és a személyi kikötő”. Hát ez röhej. Nem is tudom, mit gondoljak.

De, tudom.