Kína és a terrorizmus

Kijelentése, amelyhez hasonlókat több kínai illetékes is tett, némiképp meglepő. Elvégre a hatalmas kelet-ázsiai országban nem történtek olyan események, amelyek egyértelműen a nemzetközi terrorhálózatok tevékenységéhez lennének köthetők. Az utóbbi években elkövettek ugyan néhány merényletet – jobbára az ország szegénységben maradt nyugati részein –, de ezek nemigen hozhatók kapcsolatba terrorszervezetekkel. Sokkal valószínűbb, hogy egyéni sérelmek szélsőséges kitöréseiről volt szó.

Persze potenciálisan Kína is áldozata lehet a terrorizmusnak, már csak azért is, mert az ország nyugati részén számos muzulmán vallású nemzetiség él, és szélsőséges muzulmán szervezetek nagy számban tevékenykednek a szomszédos közép-ázsiai térségben. Egyelőre azonban nincs kézzelfogható jele a terrortevékenység kínai felbukkanásának. Ezért meglepő, hogy a kínai vezetők már most a terrorizmus áldozataként tüntetik fel hazájukat. E magatartás valószínű magyarázata Kína és az Egyesült Államok bonyolult viszonyában rejlik. Ez a viszony áll a kínai külpolitika tengelyében, s nyomja rá bélyegét a kínai külpolitika minden lépésére.

Az Egyesült Államok és általában a Nyugat nyíltan rokonszenvezett a Kínai Kommunista Párt hatalmát megkérdőjelező 1989-es tömegmozgalommal, sőt – kínai illetékesek szerint – tevékenyen közreműködött a tüntetések rendszerellenes irányának kialakításában. Kína azóta is támadásoknak van kitéve a nyugati sajtó és amerikai politikusok részéről. Washington gyakran ostorozza Kínát, hol az emberi jogok, hol a szellemi tulajdonjogok megsértésére hivatkozva, hol tisztességtelen kereskedelempolitikával, hol a vallásszabadság korlátozásával vádolva Pekinget.

Amerikai vezetők gyakran hívják fel a figyelmet a kínai védelmi politika „átláthatatlanságára”. Ezen mindenekelőtt azt értik, hogy szerintük nem megbízhatóak Kína katonai célú kiadásainak hivatalosan közölt adatai. Az amerikai védelmi minisztérium júliusban kiadott jelentése szerint a kínai katonai költségvetés a valóságban háromszorosa is lehet a hivatalosan közölt pekingi számadatnak. Hivatalos pekingi adatok szerint a Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő reformpolitika kezdetekor, 1978-ban Kína mintegy 3 milliárd dollárnak megfelelő összeget költött katonai célokra; 2000-ben 14,6 milliárdot, 2005-ben pedig 29,56 milliárdot. Még ha a Pekingben hivatalosan közölt számadatokat vesszük is mérvadónak, akkor is mintegy tízszeres a növekedés negyedszázad alatt. (Ugyanezen időszak alatt a kelet-ázsiai ország GDP-je is mintegy tízszeresére – 150 milliárd dollárról 1,65 billióra – nőtt.)

A tízszeres növekedés ellenére Kína hivatalosan elismert katonai kiadásai még a tizedét sem teszik ki 2005-ben a 420 milliárdos amerikai katonai költségvetésnek, és elmaradnak Nagy-Britannia, Franciaország és Japán kiadásaitól is. Ám ha meghosszabbítjuk az utóbbi évtizedek tendenciáját, s feltételezzük, hogy nem torpan meg Kína gyors gazdasági fejlődése, akkor az a következtetés adódik, hogy a kelet-ázsiai ország újabb negyedszázad alatt az Egyesült Államokkal vetekedő katonai hatalommá válhat.

Egy ilyen fejlemény alaposan átrajzolná a nemzetközi erőviszonyok térképét. Ez már önmagában is riasztó távlat az Egyesült Államok számára, ráadásul még az az aggodalom is társul ehhez Washingtonban, hogy a Kínában uralkodó egypártrendszer, a politikai ellenzékiség elfojtása, a tömegtájékoztatás állami ellenőrzése kedvez a kül- és katonapolitikai szándékok rejtegetésének. „Tudni szeretnénk, miért növelik (a kínaiak) ilyen ütemben katonai kiadásaikat, és miért nem ismerik be a növekedés valódi mértékét” – mondta októberben, pekingi látogatása előtt Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter. Mint későbbi nyilatkozataiból kiderült, nem tudta meg. Most George Bush elnök is próbálkozhat ezzel a héten sorra kerülő kínai látogatásán.

A jelen körülmények között, amikor Kína gazdasága már több mint egy évtizede tíz százalék körüli ütemben növekszik, szembeötlően javul a lakosság egy jelentős részének életszínvonala, feltűnően gazdagodnak az ország keleti részének városai, Pekingnek semmiképpen sem fűződik érdeke ahhoz, hogy külpolitikai vitákat provokáljon, alkalmat adjon ellenfeleinek szankciók, embargók elrendelésére, az ország elszigetelésére. Különösen nem érdeke folytonosan perben állni az Egyesült Államokkal és a Nyugat más vezetői hatalmaival, amelyek tőkecsoportjainak befektetései nélkül egyszeribe szertefoszlana a szédületes ütemű gazdagodás folytatódásának reménye.

Ennek felismerése az utóbbi években módosította Kína külpolitikai magatartását. Ha céljait és világszemléletét talán nem is, de stílusát és taktikáját igen. 1996-ban Li Peng akkori kínai kormányfő még éles, konfrontatív hangot használt az Egyesült Államokkal szemben több nemzetközi fórumon.

Nem nevezve meg a világ vezető hatalmát, de egyértelműen reá utalva, a „hegemonizmust” emlegette több beszédében is a világbékét fenyegető fő veszedelemnek. Élesen visszautasította, hogy bármely ország „az emberi jogok védelmének ürügyén, etnikai vagy vallási viták kéretlen döntőbírájaként” beavatkozzék más országok, köztük Kína belügyeibe. A kínai külügyminisztérium egy 1999-es nyilatkozata úgy fogalmazott: nem engedhető meg, hogy „egyetlen ország vagy országcsoport uralkodjék a világ több mint 200 országa és több mint hatmilliárdos népessége fölött”.

Nem valószínű, hogy ez a világlátás teljesen eltűnt volna a kínai diplomáciai gondolkodásból, sőt biztosra vehető, hogy nem. A változás lényege nem is ebben van. Megváltozott azonban a kínai külpolitika stílusa, „modora”. A mostani megfogalmazások mintegy legömbölyítik a kínai külpolitikai retorika korábbi éleit. A hegemonizmus erkölcsi elítélése helyett most azt hangsúlyozzák Pekingben, hogy az ENSZ-nek kellene végső döntőbírónak lennie nemzetközi ügyekben. Hozzáteszik: ehhez alaposan meg kell reformálni a világszervezetet, hogy hatékonnyá váljék működése, s hogy minden térségnek, minden országcsoportnak megfelelő, arányos képviselete legyen az ENSZ döntéshozó szerveiben, különösen a Biztonsági Tanácsban. S nem is csak a retorikában van változás. Jól kitapintható Pekingnek az a törekvése is, hogy diplomáciai szolgálatokat tegyen Washingtonnak. Láthatólag meg akarja győzni az Egyesült Államokat arról, hogy nem kell szükségképpen potenciális ellenségként tekintenie a kommunista párt vezette kínai államra, a kelet-ázsiai ország számos vonatkozásban hasznos partnere lehet a nemzetközi politikában. E törekvésének legnyilvánvalóbb jele az a szerep, amelyet az észak-koreai atomfegyverkezéssel kapcsolatos válság rendezésében vállalt. Kínának volt köszönhető Phenjan tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Az észak-koreai vezetők akkor mondtak igent a tárgyalások megkezdésére, amikor Peking felfüggesztette az Észak-Korea számára nélkülözhetetlen kínai segélyeket, és a tárgyalások megkezdésétől tette függővé felújításukat. Már ötödik fordulójuknál tartanak a válság megoldását célzó hatoldalú tárgyalások, s Kína továbbra is nélkülözhetetlen szerepet játszik ezek szervezésében.

Ez a közvetítő szerep ráadásul korántsem az egyetlen kísérlet, amellyel Peking meg akarja nyugtatni az Egyesült Államokat a kínai külpolitika szándékai felől. „Új típusú veszélyek fenyegetik Kínát: a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek terjedése, a kábítószer-kereskedelem, az embercsempészet, a halálos betegségek járványainak terjedése” – mondta Sen Kuo-feng kínai külügyi államtitkár. Szavai egybecsengenek számos kínai külügyi illetékes nyilatkozataival. Immár nem a hegemonizmust emlegetik Pekingben a legfőbb fenyegetésként, mint néhány évvel ezelőtt, hanem csupa olyasmit, amit az Egyesült Államok és általában a Nyugat is globális veszedelemnek tart. Közösek a fenyegetések, logikus tehát, hogy a Nyugat partnernek tekintse Kínát az ellenük vívott küzdelemben – sugallják a nyilatkozatok. Ezzel a kínai törekvéssel függhet össze, hogy Peking partnerként kínálja magát Amerikának a terrorizmus elleni harcban, s a nagyobb hitelesség kedvéért önmagát is igyekszik a terrorizmus áldozataként beállítani.

„A kínai külpolitika most hajlékonyabb, előzékenyebb, megnyerőbb, mint bármikor a Kínai Népköztársaság megalapítása óta” – írta Evan S. Medeiros, a Rand Corporation tekintélyes amerikai kutatóintézet jeles politológusa a Foreign Affairs című nemzetközi hírű amerikai külpolitikai folyóiratban.