Kicsoda Rudolf Schuster?

Rudolf Schuster tulajdonképpen soha sem volt képes úgy viselkedni, mint egy köztársasági elnök. Nem akármilyen „teljesítmény” ez, tekintve, hogy tavasszal lejár öt évre szóló megbízatási ideje. Legutóbbi megnyilatkozása, amellyel meg- és elítélte az e héten kirobbant kormányválságot, sem volt több primitív, durcás nőszemélyeket idéző vállrándításnál. Az elnök úr ugyanis a kormányválsággal kapcsolatosan azt találta mondani egy hírügynökségi tudósítónak, hogy „ők tehetnek róla”... Mármint, hogy a kormánypártok csinálták a bajt, úgy kell nekik, ha megbukik a kormány! Első látásra nincs is különösebb gond, hiszen, lévén mindenki a saját keresztjét hordozza, a politikusoknak is felelősséget kell vállalniuk tetteikért. Joggal gondolkodhatnak így a választópolgárok, nem beszélve az ellenzékről, amely ilyen esetben természetesen alternatívaként kínálkozik fűnek-fának. Akár a köztársasági elnöknek is... A köztársasági elnöki intézmény viszont tulajdonképpen pártok fölött álló intézmény. A mindenkori elnöknek a társadalom valamennyi rétegét integráló, az országot megtestesítő, reprezentáló emblematikus személyiségnek kellene lennie. Világos tehát, hogy nem vonogathatja a vállát akármikor és akárhogyan. Képzeljük el, hogy, ne adj isten, fölgyújtja a házat egy vásott kölyök s a családfő erre truccból elmegy sörre és vállat vonva kijelenti, „ők tehetnek róla”, ha leég a ház, miért játszott a tűzzel a rohadt kölyke, az anyja meg hagyta... Bármily leegyszerűsítőnek tűnik is a hasonlat, talán megéri elgondolkodni rajta. Annál is inkább, mert rövidesen újra köztársasági elnököt kell választania az ország népének. Egyértelmű, Schuster ambíciói, hogy újra államfő legyen semmivel nem kisebbek, mint amidőn először indult harcba a posztért. Tehát minden ellenkező gesztusa, miszerint még nem döntött indulása felől, a közvélemény félrevezetésének, magyarán hazugságnak tekinthető. A jelenlegi köztársasági elnök így azon kívül, hogy a társadalmat megosztó palotaforradalmárra játszik, hogy saját érdekében szövetkezik nyíltan a parlamenti ellenzékkel és ún. „szociális érzékenység” fedőnév alatt a szakszervezeti vezetők hatalomvágyó lobbijának szekerére kéredzkedik, egy szavahihetetlen ember is. Ha Rudolf Schuster most, amikor szétesőben van a kormány, aminek következményeként megtorpanhatnak az egyre elodázhatatlanabb reformok meg az országba tartó befektetők, legalább látszólag igyekezett volna komolyan venni a rábízott intézmény diktálta felelősséget, sunyi vállvonogatás helyett megkísérli a közvetítést a parlamenti pártok között. Ami egyáltalán nem jelentette volna azt, hogy Mikuláš Dzurinda szennyesének kimosására kínálkozik... Csak búcsúzóul kívánt volna több lenni eddigi önmagánál.