Ki legyen a keresztapa?

Sokan gratuláltak Szlovákiának a népszavazási eredményhez, a legőszintébbnek talán a lengyel vezetők aggodalommal vegyes jókívánságai tűntek. Lengyelországban a jövő hét végén lesz a csatlakozási referendum, melynek érvényességéhez ott is ötvenszázalékos részvétel szükséges. Kwasniewski államfő és Miller kormányfő nyilatkozataiból ki lehetett érezni: látatlanba elfogadnák a mi 52 százalékunkat, nagyon-nagyon tartanak az alacsony részvételtől annak ellenére, hogy a felmérések szerint a lakosság háromnegyede ott is uniópárti. Nincs mód az okok elemzésére, a lengyel társadalom szerkezetének vizsgálatára, főleg az agráriumból élők arányának boncolására. De meg lehet kockáztatni: Leszek Miller aggodalmaskodó szkepticizmusa nem elsősorban abból adódik, hogy kormánya bele is bukhat ebbe a népszavazásba. Varsó számára a referendum sikere presztízskérdés, elsősorban azért, hogy bizonyítsa: meg tud felelni annak az új stratégiai szerepkörnek, amely a nyakába szakadt. Amire egyesek értetlenül tekintenek, de ami várható, kiszámítható volt, és amit az iraki háború csak felgyorsított. Anno, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Szlovákia kimarad a NATO-bővítés első köréből, Mečiar egészen az utolsó pillanatig azzal szédítette a nagyérdeműt, hogy ezt a Nyugat Szlovákia geostratégiai helyzete miatt nem teheti meg. Aztán kiderült: nemzetközi szempontból Szlovákia geostratégiai szerepe a nullához közelít. Valamikor 2000 derekán volt egy nagyköveti szintű tanácskozás. Itt a – nem a nyilvánosság számára készült – jegyzőkönyv szerint elhangzott, a NATO számára igazából a lengyelek felvétele volt fontos, Magyarországot és Csehországot csak hozzácsapták, a kirakat számára. Ezzel Prága és Budapest képviselője önérzetesen nem értett egyet, de ennek semmi jelentősége sem volt. Kezdetben az EU-t is több körben kívánták bővíteni, s ki is jelölték a csatlakozásra alkalmasnak ítélt első hat országot. Közülük Varsónak voltak a legnagyobb gondjai, s emlékezhetünk, milyen igazságtalannak érezték a többiek, amiért Európa első számú hatalma, Németország többször is értésre adta: a lengyelek nélkül nem lesz EU-bővítés. Varsó geostratégiai jelentőségével nemcsak az európai nagypolitika van tisztában, hanem az USA is, amit bizonyít, hogy a lengyelekre bízza az egyik iraki zóna irányítását. Arról nem is beszélve, hogy a francia–német tengelyt ellensúlyozandó, Varsóval mint új kelet-közép-európai hatalmi központtal számol. Az már csak hab a tortán, hogy Kwasniewski elnök a NATO lehetséges jövőbeli főtitkáraként is szóba került. Tehát Lengyelországnak már szerepe van a NATO-ban, amihez Prága és Budapest csupán asszisztálhat, és már csak nagyságánál fogva is pozíciója lesz az EU-ban. Ekkor jön a szlovák külügyi államtitkár, és megkérdőjelezi a visegrádi négyek szerepét, jelentőségét. Igen, a V4-gyel sok gond volt, többen megkérdőjelezték már, például Václav Klaus és Orbán Viktor. De a négyek közül Lengyelország az egyetlen, amelynek egyetlen hivatalos képviselője sem mondta soha, hogy a V4 fölösleges. Ha ezt pozsonyi illetékes teszi, amikor Szlovákia súlya az európai nagypolitikában nem több, mint egy lengyel vajdaságé, akkor az az illetékes abszolút illetéktelenné vált arra, hogy beleszóljon a külügyek irányításába. Pozsonynak súly(talanság)ánál fogva létérdeke valamely országcsoporthoz tartozni. Egyedül nem tud beleszólni az európai döntési folyamatokba, de a V4-ek összesített mandátuma már nyomhat valamit a latban. Vagyis a szlovák külpolitikának akkor is az lenne az érdeke, hogy megpróbálja mindenáron életben tartani a visegrádi együttműködést, ha netán Varsó fanyalogna. A pillanatnyi nemzetközi felállástól függetlenül, és mert minden változik: egy kis posztkommunista országocska mindennapos gondjai érthetőbbek lennének Berlin, Párizs vagy London, mint a lengyelek számára?