Ki kit és mit oszt meg?

Egy hete, amióta nyolc európai vezető aláírta az amerikai politika támogatásaként felfogható nyilatkozatot, a kontinens megosztottsága a vezető téma a nyugat-európai lapokban, a vitát még a Columbia tragédiája sem tudta háttérbe szorítani. Van az egésznek egy furcsa mellékíze – a jól nyomon követhető szándékos félre- és belemagyarázás miatt. Mindjárt az első: amikor a közös levelet nyilvánosságra hozták, Brüsszelből azonnal úgy kommentálták: a szerzők az EU öt tagállamának és három tagjelölt országnak a vezetői. Kérdés, miért nem azzal kezdték, hogy a levelet nyolc NATO-tagország vezetői írták alá, igaz, közülük három még csak uniós tagjelölt. Tény, később további EU-tagjelöltek is csatlakoztak – köztük és elsőként Dzurinda –, ami az alaphelyzeten mit sem változtat. ĺgy mindjárt jobban érthető az is, miért ad ki – vagy egy hónapja – heti rendszerességgel a brüsszeli NATO-központ szűkszavú nyilatkozatokat arról, hogy a szövetség – nagyköveti szintű – tanácsülésén ismét nem tudtak dönteni annak az amerikai kérésnek az ügyében, amellyel a washingtoni kormány fordult a NATO-hoz. A farizeusság további jele: nem az az elemzések fő témája, hogy az öt EU-és NATO-tagország vezetői miért írták alá, hanem az, hogy az EU-tagjelöltek miként járulnak hozzá Európa megosztottságához, a közös uniós külpolitika megtorpedózásához. Éspedig azért, mert szembe mertek helyezkedni a német és francia akarattal. Pillanatnyilag, a csatlakozás előtt, elsősorban a tagoknak, így a brit, olasz, spanyol, portugál és holland kormányfőnek van módja az uniós külpolitikát formálni. Azok, akik a nyílt levél kapcsán nyolcak bandájáról beszéltek, a kelet-európai csatlakozókat Washington, jobbik esetben London csatlósállamainak is nevezték. Azok, akik azonnal Schröder és Chirac – fogadatlan – prókátoraiként léptek fel, nem nevezhetők Berlin és Párizs szatellitjeinek? Az így felállított képlet nagyon átlátszó. Aki másként mer gondolkodni, mint a német–francia akarat diktálná, máris Európa árulója. Pedig Schröder új keletű USA-ellenessége nem önzetlen európai érdek, csupán választási pecsenyéjét sütögette rajta. Az nem volt túlkapás, hogy egyik minisztere Hitlerhez hasonlította Busht? A franciák Amerika-ellenességét sem a szent célok diktálják, ez náluk szinte nemzeti sport. Berlin és Párizs szatellitjeinek nem tűnt volna fel a lényeg? Az, hogy két hete, a német–francia kiegyezést rögzítő Elysée-szerződés aláírásának negyvenedik évfordulója alkalmából ők ketten olyan új, példa nélkül álló formákat is rögzítő együttműködési megállapodást kötöttek, amely szinte előrevetíti: német–francia áldás nélkül az Unióban majd levegőt sem lehet venni. Látni kell, ki beszél itt megosztásról; ki és mi az, aki, illetve ami megoszt. Sok igazság van azokban az érvekben, amelyek Amerika világpolitikai diktátumának veszélyeire hívják fel a figyelmet. De arra is ügyelni kell, hogy érzékeny az a határ, ahol az Európa számára több szempontból hasznos (és persze megkerülhetetlen) német–francia tengely német–francia diktátummá erősödik vagy silányul. Kinek az ízlése szerint.