Kezemben a magyarigazolvány

Számomra ilyen pillanat volt a magyarigazolvány kézbevétele. Borítóján felragyogott a Szent Korona – talán azért, hogy aranyos sugárzásában újból végigjárhassam életem állomásait.

Születésemkor a városka ismét magyar; miközben a világra segítenek, künn csendesen neszez a hó. A Don-kanyarban ez idő tájt kezdenek hullani katonáink; tetemeik úgy hevernek a természetes, valóban hófehér halotti leplen, mint a hajtóvadászat végén az elejtett zsákmány. Aztán orvos édesapámat is kivezénylik a csataterekre; itthon a visszavonuló németek vagonokba telepítik városkánk kórházának személyzetét, hogy országukba szállítsák őket. Prágában édesanyám elhatározza: nem megyünk Németországba, hazatérünk. Leszáll a vonatról, hátán pár hónapos húgommal és velem. A háború véget ér. Az édesapám szerencsére megjön a hadifogságból, de a kisváros addigra ismét a másik ország része.

Az új „haza” megfoszt legelemibb jogainktól. Hontalanná válik a kisded is – csak azért, mert magyar. Már-már a jeltelen vad státusa a miénk. Aki az utcán használni meri anyanyelvét, felpofozzák. Megkezdődik a „lakosságcsere”, de aki szlováknak vallja magát, maradhat. Szüleim nem hajlandók „reszlovakizálni”, ám orvosra szükség van, így bennünket nem Magyarországra vagy Csehországba kényszerítenek, hanem az észak-szlovákiai Nyitrarudnóba. Mégsem megyünk, mert családunk jólelkű ismerőse, az egyik szlovák nemzetiségű hivatalnok széttépi a kilakoltatási okmányt. ĺgy történhetett, hogy édesapám szülőfalujába, a magyar határ mentére kerülünk. Édesapám – híven orvosi esküjéhez – ugyanolyan becsületesen gyógyítja a szlovákokat, ruszinokat meg romákat, mint a magyarokat.

Szeptemberben csak szlovák okatási nyelvű iskolák nyílnak. Elindul hát édesanyám egy napon a tilos határon, az erdőn át Magyarországra, hogy átcsempésszen nekem egy olvasókönyvet. Rejtett ösvényeken hozza, a szíve alatt, s mert jó ügyet szolgál, titkát nem susogják ki a falevelek, nem kürtöli világgá a szél. ĺgy egyszerre két tanítóhoz jutok – az egyik szlovákul oktat az iskolában, a másik magyarul tanít otthon.

Megdöbbenve halljuk, hogy ez is, meg az is belepusztult a kitelepítésbe, s hogy tovább folyik Magyarország meggyalázása: súlyos hadisarc sorvasztja a száz sebből vérző államot; a megszállók leszerelik és a Szovjetunióba telepítik a fontosabb gyárakat, s azokban dolgozni kényszerítik a hadifogoly szakembereket. A lezárt országhatárt egyre szigorúbban őrzik. De egyszer csak kipattan 1956 forradalmának és szabadságharcának szikrája. – Hát mégis van igazság? Összeomlik a ditkatúra? Néhány nap múltán azonban már csak gyászzene szól a Magyar Rádióból.

És később a Prágai Tavasz, majd 1968 augusztusa. Most már ide is bevonulnak a tankok, itt is megkezdődik a tisztogatás. A válság okozóit a magyar kisebbség soraiban vélik megtalálni – vezetőik autonómia-tervezeten dolgoztak!

De hiába a megfélemlítések és megaláztatások sora, hiába ügyködnek a tanfolyamokon az „új embertípus” kialakításán, az Istent nem sikerül száműzni, ki-ki ott őrzi a lelkében. S ahogy az akác virága borul, olyan természetességgel szerveződik újra a felvidéki magyar nemzeti közösség. Tanítók és írók teszik a dolgukat, sportolók kápráztatják el nézőiket szerte a világban, rendületlenül hajolnak a kapára-kaszára a magyarok.

És porba hull a vörös sárkány hét feje, és mindhiába az újabb kísérlet az új rendszer új színfalai között a pozsonyi parlamentben – még egyszer nem tudják meggyilkolni anyanyelvünket a képviselők. És egy napon bekövetkezik a csoda: a Szent Korona az ország házába költözik! Magam is megnézhetem, megcirógathatom a tekintetemmel, megköszönhetem neki, hogy hitem erőt ad, s hogy tudásomat nem mások elpusztítására, hanem megsegítésére fordíthatom.

És jön az újabb csoda – kezemben a magyarigazolvány! A bizonyság, hogy töredék népem vesztett huszadik századi csatáinak erkölcsi győztesévé vált a harmadik évezred elejére; mert ez az okmány visszaadja méltóságunkat: azok az egyetemes emberi jogok öltöttek benne testet, melyektől igazságtalanul megfosztottak. Nem fegyvereket kérünk most sem, hanem iskolákat, könyveket, lelkészeket, katolikus püspököt és működtethető színházakat.

Tudom, hogy szavainkon ott az Isten ujjnyoma, de ismerem a más nyelvű kárpát-medencei népek eszméit is; hallom verseikben a ritmus lüktetését; olvasom történelemkönyveiket, ám én azért vagyok boldog, hogy az én földi hajlékom a magyar nemzet.

Bár akadnak urak és hölgyek, akik fanyalognak a magyarigazolvány láttán, örömömet nem tudják elrontani. Nézem őket: arcuk merev, szemükben megfeketedik a fény, pedig „a szavak nem jutnak soha emberig, ha nem viszik magukkal a mosolyt is – a jövőt! – lélektől lélekig”. Csak a mosoly, a legtisztább emberi bensőből felfénylő léleksugárzás lehet az a matéria, amely összetarthatja a világépület falait. A balladabeli Déva várának kora remélhetően véget ért. Add, hogy megtaláljuk és szeressük egymást, Szent Koronánkkal ékesített magyarigazolvány!