Két pogány jelző

Rendjén valónak tartom, hogy dr. Karaffa János plébános lapunk keddi számában reagált június 11-én megjelent, Az imazsámoly alatt című kommentáromra. Véleménynyilvánítása azt jelenti, hogy a politikusaink erkölcséről, kevésbé finoman szólva köpönyegforgatásáról szóló írás nem volt pusztába kiáltott szó. Egyébként is aki publicistaként ad magára, vállalnia kell a tőle eltérően gondolkodók reagálásának ódiumát. Beismerem, időnként ennek ellenére is kihoz a sodromból, ha a véleményemet bírálók között olyan oktat ki magyarságból, akinek nemzetféltő írásbeli megnyilvánulása alapján az alapiskola 3. osztályában elégtelent kellene kapnia. A plébános úr reagálására – stilisztikai és helyesírási szempontból – kitűnőt adhatna a tanító bácsi. Van viszont egy, anyanyelvünk használatához kapcsolódó jelenség, amelynek előfordulásakor jobban kiborulok, mintha valaki két l-lel írná a lovat, hadilábon állna a szórenddel, netán égbekiáltó képzavart követne el. Én ahhoz tartom magam, hogy aki két jelzőt használ ott, ahol egy is elég lenne, az nagyobb gazemberségekre is képes. Bizony mondom, ha nem lennék megrögzött ateista, és ilyen nyelvi lazaságot követnék el, meggyónnám dr. Karaffa plébános úrnak, aki azzal tisztelt meg, hogy reagálásában idézőjelbe téve idézte írásom egy mondatrészét, amely lapunkban így jelent meg: „... a vallásos nevelés szükségességét kakastollas csendőrök puskatussal verték bele apám fejébe”. Ez a mondatrész – szintén idézőjelben, tehát nekem tulajdonítva, így jelent meg a plébános úr cikkében: „barbár magyar kakastollas csendőrök”. Nos, én tiszteltetem az enyémtől eltérő vélemény megfogalmazóját, azt azonban kikérem magamnak, hogy nevemben három jelzőt is tegyen oda, ahol az általam odaírt egy is bőven elegendő. A „barbár magyar” nem az én jelzős szerkezetem. Hazudni, embertársunknak rossz hírét kelteni – pogány szokás. Messzemenően ragaszkodom hozzá, hogy tőlem dr. Karaffa János plébános ugyanezen a helyen bocsánatot kérjen.

Tóth Mihály