Két háború Afganisztánban

Ez az elégedettség azonban, gyanítom, nem marad tartós élménye az amerikai hadvezetésnek, mert a légi hadműveletek hozadéka eleve korlátozott. Az ellenség – egyfelől a tálib rezsim, másfelől Oszama bin Laden szervezete, az al-Kaida – ugyanis (Rumsfeld védelmi miniszter szerint) „nagyon kevés olyan, nagy értékű célpontot” kínál, amely megsemmisíthető („kezelhető”) volna a levegőből. Ha ez igaz, akkor az eddig támadott repülőterek, kifutópályák, repülőgépek, harckocsik, kaszárnyák, na és katonák/milicisták a kisebb értékű célpontok közé tartoznak, csakúgy, mint Oszama feltételezett terroristakiképző (egyébként mobil elemekből álló, gyorsan mozgatható) kiképzőtáborai. Sajnálatos módon a tálibok igazi erejét nem a tapintható vagyon adja, amiképpen az al-Kaidáét sem. Ilyenformán a tálib rendszer és az Oszama-féle szervezet szétzúzását célzó hadművelet, a terrorellenes hadjárat – némi rosszindulattal – akár el nem kezdettnek is minősíthető. A hosszú harcnak valóban csak a kezdetén vagyunk.

Ellentétben mondjuk Koszovóval, ebből a hadműveletekből a szárazföldi támadások nem spórolhatók ki. Ezek egyik ágát magától értetődő természetességgel helyi erők, az ún. tálibellenes Északi Szövetség (üzbég és tadzsik, tehát nemzeti kisebbségi) katonái adják. A másik felvonulóban van. Vélelmezhető, hogy amerikai és brit, továbbá kanadai és francia (esetleg német, esetleg olasz), kommandóakciókra és hegyi hadviselésre kiképzett különleges alakulatok keresnek igazán „értékes” célpontokat maguknak – illetve légi támogatóiknak – a járhatatlan hegyek közé viszszavonuló tálibok meg Oszama „hálózatának” búvóhelyei és emberei között. Az elvégzendő munkának bizonyosan ez lesz a legproblematikusabb és leghosszabb szakasza. Sikere nagy mértékben függ majd attól, hogy a szóban forgó búvóhelyekre és az al-Kaida infrastruktúrájára (anyagi és emberi forrásaira, nem utolsósorban az ópiumkereskedelemre) nézve mennyi használható információ birtokába jutottak és jutnak a szövetségesek a legjobb terepismerettel rendelkező pakisztániaktól, oroszoktól és az anyagi elcsábulásnak ellenállni nem tudó helyi kémektől, besúgóktól.

Az al-Kaidát gyökerestől kellene kiirtani. Ugyanez a jelek szerint nem vonatkozik a tálib rendszerre. Azok, akik már Afganisztán politikai jövőjét tervezik, tekintettel az ottani etnikai és erőviszonyokra az általuk „mérsékeltnek” elkönyvelt tálib elemeket bevonnák a „széles alapú, demokratikus kormányzásba”. Maga az – egyébként fanatikus, elvakult, kegyetlen – tálib rendszer mai voltában azért nem üzemelhet tovább, mert nemcsak hátországa volt Oszama bin Laden nemzetközi terrorszervezetének, hanem több ponton össze is fonódott azzal. Katonai erőként pedig végképp nem lehet jelen a térség színpadán.

A tálib rendszer felszámolása önmagában nem jelenti azonban az al-Kaida gyökereinek elvágását. Tudott dolog ugyanis, hogy Oszama bin Laden szervezete világméretű, legföljebb a feje és a központja működik Afganisztánban. Sajnos egyelőre csak a hipotézis szintjén állja meg a helyét az az állítás, hogy ha Oszamáék tálib hátországa megdől, ők maguk pedig kénytelenek lesznek teljesen elszigetelődve bujkálni a Pamír hegyei között, akkor maga a „rendszer” dől össze. A hipotézis hitelét gyöngíti az a tapasztalat, hogy Oszama „sejtjei” meglehetős operatív önállósággal viteleztek ki akciókat a világ legkülönfélébb pontjain. Ugyanakkor igaz, hogy a felgöngyölítés egész művének a fejnél és a „pénztárnál” kell kezdődnie. Ez a „láthatatlan háború” már jó egy hónapja folyik, a bombázás még csak három napja. Soha nem szabad elfeledkezni arról, hogy két háború, illetve két front van, és a láthatatlan a kockázatosabb. Itt ugyanis elég nagyfokú a tudatlanság, az ismerethiány. Ugyancsak Rumsfeld mondta: „Nem egy robotrepülőgép, nem egy bomba dönt majd. Hanem egy információtöredék egyvalamely embertől, egyvalamely országból; egy töredék, amely hozzásegít bennünket, hogy gyökerénél fogva tépjük ki (a földből Oszama) szervezetét.”