Kései kapitalizmus

A mai világban elfogadott, vitathatatlan tényként kezeljük azt, hogy a kapitalizmus egyenlő a szabadsággal és a demokráciával. Egyfajta megkérdőjelezhetetlen vallássá vált a rendszer, ahol a pénz az isten, a nyereség a szentlélek és a szabadpiac a fiú, a tőzsdék, a vagyonkezelő vállalatok, a nagy társaságok és a bankok pedig a szentélyek és templomok, ahol ehhez a szentháromsághoz imádkoznak a vallás papjai – a bankárok, a brókerek és a csúcsmenedzserek. Osztják az igét a népnek a szabadpiacról, arról, hogy ha nem lenne semmilyen szabályozás, ami korlátozná a cégek tevékenységét, és Földünk minden négyzetcentimétere, légkörünk minden köbmétere, illetve minden élőlény és anyag jó áruként lenne kezelve, sőt magánkézben lenne, akkor megteremtenénk a földi paradicsomot. A kapitalizmus végső és kizárólagos rendszerként van bemutatva, alternatíva nélkül. Elértük a történelem végét. Ez a kapitalista realizmus. És ez az ige, amit terjesztenek, egy hazugság.

Kezdjük ott, hogy a szabadpiac egyáltalán nem szabad. A piacot multinacionális társaságok uralják, amelyek aktívan nyomják ki a kisvállalkozókat a piacról, sok fölösleges terméket gyártanak, hihetetlen sebességgel pazarolják bolygónk nyersanyagkészleteit, és arra, hogy legyártsák, kitermeljék azt, amit a nyereség érdekében eladnak a fogyasztóknak, óriási állami támogatásokat facsarnak ki a világ kormányaiból, amit végső soron az adófizető fizet meg. Tehát a fogyasztó kétszer fizet, és az, aki nem veszi meg a terméket, az is megfizet érte. Adót nem fizetnek, vagy ha mégis, akkor csak minimálisan, így az emberek számára létfontosságú szociális programokra egyre kevesebb pénz jut. De ha eljön a ciklikusan jelentkező válság, mint a 2008-as pénzügyi válság, a mostani energiaválság, a háború vagy a világjárvány, akkor már sikítoznak ezek a társaságok és a bankok, hogy segítség kell, és ismét kapnak egy jó nagy csomagot az adófizetőktől.

Amikor ezt valaki meg meri kérdőjelezni, mindig ugyanazzal érvelnek: „De hisz mi munkahelyeket hozunk létre. Hisz mi értékeket hozunk létre. Kényelmes életet és technológiai fejlődést biztosítunk mindenkinek. Jótékonysági célokra is adunk pénzt, nézzétek. És támogatjuk a kutatást. Az emberi egyenlőséget.” Hát igen, mint minden vallásnak, ennek is megvannak a mítoszai. Az egyik legelterjedtebb és legelfogadottabb az, hogy a második világháború óta, sőt az első ipari forradalom és a nagy kolonizálások kezdete óta egyre csak csökkent a globális szegénység. Davosban, az évente megrendezett Világgazdasági Fórumon szeretnek olyan képet festeni a világról, hogy egyre kevesebb a szegény, mert egyre kevesebben élnek a szegénység határa alatt (napi 2,15 dollár), illetve a GDP is mindenhol megnőtt bolygónkon, tehát minden úgy van, ahogy lennie kell! De ha jól odanézünk, látjuk, hogy ez a mítosz nem stimmel. A gyors, ész nélküli, fosszilis nyersanyagokon alapuló iparosítás a környezet és az éghajlat kárára történt. A társaságok pedig nemzetközi behemótokká váltak, amik elkezdték szabályozni a kormányokat, amiknek az lett volna a dolguk, hogy szabályozzák a társaságokat. Az embert leegyszerűsítették alkalmazottra, fogyasztóra, egy számra az adatbázisban. Manapság a nyugati világban is egyre több olyan ember él, aki annak ellenére, hogy heti 40 órát gürizik, nem tud megengedni magának tisztességes életet. A fejlődő országokban ez még rosszabb. És aki szegény, annak aligha van esélye kitörni a szegénységből, ha éppen a középosztály is a szegénységbe csúszik.

Amíg a társaságok fogják szabályozni önmagukat, nem is fog a dolog megoldódni, mert nekik egyetlen feladatuk a nyereségtermelés a részvényesek számára. Pont. Az emberi és társadalmi egészség és az ökoszisztéma túlélése nem számít. Csak a nyereség. És ha ezért az egész bolygót kell feláldozni, meg kell tenni.