Keresve 
a lehetségest

Szerencsére két fokkal racionálisabban, mint politikai ellenfeleik és reménybeli partnereik, olyannyira, hogy mindenféle taktikázást félredobva – talán az időfaktor miatt – nyomban nevén nevezte a végső megoldást is: a választási pártot.

Amire jelen helyzetben nincs szükség, az a felesleges akadályállítás. Az elmúlt tíz évben épp elég barikádot toltak a felek a terepre, ezek elbontása is sok időbe fog telni. 

Amint az várható volt, Menyhárték elutasították, hogy jelöltjeik a Híd listáján kössenek ki, aminek egyébként sem volt semmilyen racionalitása – legfeljebb elterelő műveletnek vagy tárgyalási pozíció kiépítésének felelt meg Bugárék részéről. Ha erőltetik még egy kicsit, csak meg kell őket kérdezni: fordítva el tudnák képzelni? 
Mivel a válasz kategorikus nem, tovább nem is érdemes ezzel foglalkozni.
Az MKP szombaton viszonylag sikeresen kerülte ki a csapdákat, nem káderezett, és azt sem zárta ki, hogy nem magyar nemzetiségűek is legyenek egy potenciális közös listán, emellett ideológiai ködevés sem zajlott.

Eddig a pozitívumok. Ami kevésbé érthető része a történetnek, az a mozgalmi nekibuzdulás. Egyrészt valóban lenne igény egy alulról építkező nyomásgyakorlásra, mivel ugye – ahogy e sorok szerzője is többször leírta – a felvidéki magyar politikum legitimitásválságban szenved, a választók egyre nagyobb tömege vonja meg támogatását mindkét párttól (a maradék kettő pedig még meg sem szerezte a választók bizalmát). Az alulról jövő nyomásgyakorlás viszont pont attól jön alulról, civilektől, akárkiktől, mert nem pártos jellegű. Akár korszakos újításnak, egy Münchhausen bárói mozdulatnak is tűnhetne a „pártokra nyomást gyakorló, párt által alapított mozgalom” ötlete, ha nem lenne az egésznek fából vaskarika jellege. A pártoknak ettől még nagy szükségük lehet egy „mozgalmi” nekibuzdulásra, tevékenységükkel – pontosabban elégtelen cselekvéseikkel – ennek létrejöttét közvetve maguk idézhetik elő, csak nem alapíthatják meg. Célját ugyanis pont emiatt nem tudná elérni, nem adhatna hitelességet és alulról jövő támogatást a közös igyekezetnek.

A két párt OT-ülései után tehát adottak a startpozíciók, amik után minimálisan egy fordulónyi tárgyalás jön a felek között. 

A delegációk két nagy hibát követhetnek el. Az egyik, ha azt fogják keresni, ami elválasztja őket, ahelyett, ami összeköti.

Ez egy elcsépelt Coelho-gondolatnak hangzik, de adott helyzetben valóban ez az egyik legnagyobb veszély – elég elolvasni a Híd elnökének reakcióit a szombati MKP-határozatra, amikor azt sorolta, mi miért nem megy. A másik veszély pedig az, hogy nem lesz kellően transzparens a folyamat. Ha a választó nem fogja azt érezni, hogy az ő hangját is meghallották, tényleg meghallották, akkor nem lesz kíváncsi a végeredményre.

És itt jutunk el az egyik legfontosabb kérdéshez: ez a formátum, amikor csak a pártpolitikusok ülnek le egymással tárgyalni, jelen helyzetben egyáltalán sikeres lehet-e még? Tud-e olyan komoly – a tartalmi mellett személyi kérdésekben is megmutatkozó – önreflexiót kínálni a két fél, hogy a magyar választó elhiggye nekik a jó szándékot. Ez nem azt jelenti, hogy a kiútkeresést le kell zárni – igazából még el sem indult – és fel kell adni mindenféle próbálkozást! A külön indulás egyenlő a bukással, ezt már csak a legelfogultabb szereplők nem akarják beismerni. Ahhoz viszont, hogy erre a dilemmára megkapjuk a választ, először őszintén lépegetni kell egymás felé az illetékeseknek.