Kemény és következetes

Ez egyértelműen jelzi: Prága határozottan bekeményített ebben a kérdésben, és következetesen próbálja képviselni azt a hivatalos politikai-jogi vonalat, mely szerint a II. világháború után az országban kialakult vagyoni és jogi helyzet ma már szent és sérthetetlen, azaz megváltozhatatlan. Magyarán szólva: mindazok, akiknek vagyonát a II. világháború után az úgynevezett Beneš-dekrétumok alapján kobozták el – Csehországban alapvetően a németekről, Szlovákiában a magyarok van szó – ne számítsanak arra, hogy azt esetleg visszakaphatják, visszaszerezhetik.

Külön érdemes figyelni Jan Musil alkotmánybíró nyilatkozatára, mely szerint az alkotmánybíróság döntése precedens, ami azt jelenti, hogy a cseh bíróságoknak a következőkben ennek szellemében kellene elbírálniuk a hasonló vagyonjogi ügyeket. Az alkotmánybíróság egyértelműen megerősítette: a kárpótlási ügyek visszamenőleges végső határa 1948. február 25-e, a kommunista hatalomátvétel napja. A korábbi években elvett, államosított vagyon csak rendkívül szűk, kizárólag a holokauszttal, a faji népirtással összefüggő ügyekben lehet visszaigényelni. Musil leszögezte: az alkotmánybíróság szerint megengedhetetlen, hogy folytatódjék a Beneš-dekrétumok alapján hozott döntések, vagyonelkobzások felülvizsgálata.

Csehországban az 1989-es rendszerváltás után a kárpótlás 1948 februári határát az egykori cseh, valamint német arisztokrata családok próbálták meg elsősorban áttörni, s számos esetben sikeresen. Vagyonukat azonban nem a kárpótlási törvények, hanem a polgári törvénykönyv adta lehetőségek alapján kérték vissza. Kihasználható volt az is, hogy a háború utáni hivatalok nem mindig voltak következetesek, s az elkobzás formálisan nem mindig folyt le az akkori törvények szerint, nem volt megfelelően dokumentálva például a telekkönyvi hivatalokban, vagy hiányoztak, elvesztek a bizonyítékok.

A cseh parlament ezért az Európai Unióhoz történt csatlakozás előtt nyilatkozatott fogadott el; határozottan és egyértelműen leszögezte azt az álláspontot, amelyet most az alkotmánybíróság lényegében megismételt: a II. világháború utáni vagyoni és jogi helyzet ma már sérthetetlen és megváltoztathatatlan. A cseh álláspontot lényegében az Európai Unió is elfogadta, amikor Brüsszelben világossá tették: a Beneš-dekrétumok nem jelentenek akadályt Csehország és Szlovákia csatlakozása előtt. További lényeges dolog, hogy miután a múlt évben a Lengyelországból kitelepített szudétanémetek kárpótlása ügyében is éles vita alakult ki Varsó és a kárvallottak szövetsége között, a német kormány is kénytelen volt nyíltan állást foglalni. Gerhard Schröder kancellár leszögezte: a hivatalos Berlin nem támogatja a szudétanémetek kárpótlási igényeit sem Lengyelországgal, sem Csehországgal szemben.

Ez az állásfoglalás azért is fontos, mert mintegy 80 kitelepített szudétanémet a strasbourgi európai emberi jogi bírósághoz fordult egykori vagyona visszaszerzésének kérdésében. Erre azután nyílt jogilag lehetőség, hogy Csehország és Lengyelország (valamint Szlovákia) is tagja lett az uniónak.

A csehországi „bekeményítést” a Beneš-dekrétumok ügyében az utóbbi hónapok bírósági pereinek eredményei is jól jelzik. Míg Kinsky, Salma, Colloredo-Mansfeld, Walderode vagy a magyar Kálnoky Sándor gróf családja a korábbi években visszakapott vagyonából ezt-azt, most az arisztokraták egymás után veszítik el folytatódó, esetleg újabb pereiket. Néhányan közülük jelezték, szintén Strasbourghoz kívánnak fordulni. Nehéz megmondani, milyen az esélyük. Prágai szakvélemények szerint állítólag nem sok.

Bár a cseh média és történettudomány az utóbbi években aránylag részletesen és jóval objektívebben írt a II. világháború utáni súlyos jogsértésekről és zavaros eseményekről, a szudétanémetek kitelepítését a lakosság döntő többsége indokoltnak és igazságosnak tartja. Az általános vélemény az, hogy a II. világháború szörnyűségeiért ugyan elsősorban a náci Németország a felelős, de a csehországi németek döntően támogatták, ezért a háború utáni kitelepítésük jogos volt. Szükséges megjegyezni, hogy az események kronológiájának (háború, kitelepítés) fontosságára a cseh–német megbékélési nyilatkozat is felhívta a figyelmet. Prágában azt sem felejtik el hangsúlyozni, hogy a szudétanémetek kitelepítésére a potsdami nagyhatalmi konferencia is áldását adta. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy már a politika, a média és a közvélemény is elismeri a németek ellen elkövetett törvénytelenségeket, brutalitást, kegyetlenségeket, s mai szempontból ezeket elfogadhatatlannak tartja. Mindez azonban nem változtat az akkori helyzet lényegi megítélésén, csak módosítja, árnyalja.

Kellene ma is a megkülönböztetés

Magyar szempontból azonnal meg kell jegyezni, hogy a potsdami állásfoglalás ez az egyik meghatározó, döntő momentum, amely alapvető módon megkülönbözteti a II. világháború utáni szudétanémet kérdést a magyartól. A magyarok kitelepítését a potsdami konferencia ugyanis nem hagyta jóvá, nyilvánvalóan érzékelve, hogy a háborúval kapcsolatban különbséget kell tenni a németek és a magyarok között. Magyarország nem volt a háború kirobbantója, s az akkori szlovákiai magyar kisebbség is erőteljesen náciellenes volt, amit, mondjuk, a vágtornóci vagy a kassai manifesztáció is bizonyít. Mellőzve most a részleteket, elvárható és jogos lenne, ha ma is ugyanilyen „megkülönböztetést” alkalmaznának az illetékesek a szudétanémetek a magyarok között. Fontos lenne, ha erre az egyáltalán nem apró különbségre a szlovákiai magyar politikai reprezentáció is felhívná Pozsony figyelmét. (kj)