Katrina és a luxusadó

New Orleans hallatán az európai polgárnak még mindig az afroamerikai zene, pontosabban a jazz bölcsője jut eszébe. Azt már kevesebben tudják, hogy jelentős, bár eléggé elavult olajfinomítók hazája is egyben a legutóbbi hurrikán sújtotta terület. Egyáltalán nem csoda hát, hogy a növekvő kereslet mellett az USA-ban hatalmas gondok lehetnek az egyébként elég nagy mennyiségben rendelkezésre álló kőolaj feldolgozásával.

Az Egyesült Államok, bár nem írta alá a Kiotói Egyezményt, már húsz-harminc évvel ezelőtt nagyban leépítette elavult kőolaj-finomítóit, helyettük pedig lényegesen kevesebbet épített. Az elemzők figyelmeztetései ellenére ez a stratégiai feldolgozóipar háttérbe került, mondván, a kénszármazékok miatt már nem veszélyes, korszerű finomítóhálózat akár kisebb kapacitással is elegendő lesz. Tévedni emberi dolog, még a gazdaságpolitikában is. ĺgy fordulhatott elő, hogy a kőolajban bármikor önellátásra berendezkedni képes, hatalmas és gazdag ország a meglévő kőolajtartalékokat képtelen a piac által igényelt mennyiségben kőolajszármazékokká alakítani. Ez okozta a benzinárrobanást az USA-ban a hurrikánt követően.

Mégis, mi köze ehhez az európai üzemanyagpiacnak, és a szlovák benzináraknak? Mivel az USA kénytelen volt stratégiai tartalékaihoz nyúlni, eladó benzint – tehát nem kőolajat – keresett. Az Európai Unió szabályozása értelmében minden tagállamnak 90 napra elegendő tartalékkal kell rendelkeznie. Csak hát Európa nem dúskál kőolajban, így minden ország az előírt minimális mennyiségnél többet tárol pl. benzinből. Emellett komoly feldolgozókapacitásai vannak (csak a közelben három korszerű kőolaj-finomító dolgozik – Schwechat, Pozsony, Százhalombatta). ĺgy Európa elad, s kereskedelmi (nem stratégiai) tartalékai csökkentek. Nos, ez az európai áremelkedések oka. Emellett az iraki háborúval egy időben megnőtt az üzemanyagok iránti kereslet, főleg az ázsiai, elsősorban a kínai gazdasági növekedés eredményeképpen. Mind, mind árnövelő hatású tényező, s mindez párhuzamosan, egymást erősítve.

A szlovákiai specifikum, amely miatt ár-bér viszonyításban (a vásárlóerő paritásában) egyre drágább a benzin, de főleg a dízelolaj, az adórendszerben keresendő. A többi közt a szlovák adórendszer az ásványi olajakat kétféle adóval terheli.

Az egyik a minden áruforgalmat érintő és egyáltalán nem magas hozzáadottérték-adó (a magyar adórendszerben ÁFA), a másik a Szlovákiában forgalmi adónak nevezett jövedéki adó.

A jövedéki adók eredeti, történelmi célja egyes árucikkek fogyasztásának visszaszorítása volt, így akár luxusadónak is nevezhetjük azokat. A szlovákiai jövedéki adó mértéke a mai napig luxusadóra emlékeztető nagyságrendű, hiszen a szegényebb rétegek számára a tankolás az elérhetőség határán mozog. A jövedéki adó mértéke vitatható, s ezért vitatott.

Hiszen 40 koronás benzinárnál az adóteher literenként nagyjából 24 korona, tehát több, mint az ár fele. Ennél nagyobb mértékben az állam már csak az élvezeti cikkeket sújtja adóval, s elismerhetjük, jól teszi. A magas benzinárak, de főleg a dízelolajárak körül fellángoló vita teljesen legitim és alapvető kérdésekre keres választ.

A fő kérdés az, hogy a jelentős mértékben szállításigényes szlovák gazdaságban, ahol a munkaerő mobilitása, az ingázás munkaerő-piaci alapfeltétel, vajon indokolt-e luxusjellegű adót kiróni a kőolajszármazékokra. A kérdésre csak a politika adhatja meg a választ, s mint azt a fuvarozók és személyszállítók

érvei mutatják, a válasszal nem lehet késlekedni. A benzin- és dízelolajárak magas szintje árut, munkaerőt drágít, és rontja a gazdaság versenyképességét. Ezt, és nem mást kell számon kérni a sokszor monetárisnak nevezett pénzügyi kormányzaton. Még akkor is, ha az egyébként adóemeléssel riogató Fico and company most a kisebb adókat támogatja, persze, merő populizmusból.