Károgás?

Ekkora információs zajban van-e értelme megírni, hogy az amerikai titkosszolgálatok – több mint egy tucat! – vezetői megint elmondták a kongresszus előtt Washingtonban, hogy a hidegháború vége óta nem volt még ilyen közeli egy új konfliktus veszélye. Legyen szó akár a nagyhatalmak közti katonai konfliktusról, akár a szíriaihoz hasonló úgynevezett proxy-háborúkról, vagy éppen kibertámadásokról.

Szinte már nem is téma, hogy az Egyesült Államok elnökének ügyvédje bevallja: közel kétszázezer dolláros peren kívüli megegyezési díjat utaltatott annak idején Donald Trump nevében egy pornósztárnak, hogy az elálljon a jogi eljárástól. Kit érdekel mindez, miközben az észak-koreai atomfenyegetéstől a dél-koreai téli olimpiáig a halál és a szórakozás ekkora intenzitással kerül be minden nap a médiába? És egyébként is, mit kezdhetnénk mindezzel?

Részben éppen a tehetetlenség érzéséből fakad, hogy az állampolgárok jó része azt mormolja magában, „nekem ehhez semmi közöm” vagy, hogy „előbb az én bajaim”. Fokozódik a befelé fordulás, pedig a „saját gondjaink” túlnyomó része már nem egyéni gond. Nem a 19. században élünk, ahol a Tisza szabályozása szép magyar sikertörténet lehetett. A Tisza szennyezése már legalábbis román–magyar ügy, ahogy a terrorizmus sem egyéni kérdés, hanem legalább uniós szintű. S most kezd a legtöbb – gyakran populistának nevezett – kormányzat is befelé fordulni, amikor az együttműködésre lenne nagy szükség. Viszont a szavazók, az olvasók sem annyira kíváncsiak a komplex problémákra és a megoldásukhoz vezető esetleg nem annyira izgalmas, de annál több munkát követelő diszkrét tárgyalásokra. Ehelyett drámát, adrenalint, botrányt kapunk, bármerre nézünk.

Ilyen intenzív médiakörnyezetben annak idején talán a második világháború is hamarabb kitört volna.

Hol van itt az újságolvasó felelőssége? Hogyan szűrhetnénk ki a zajból az érdemi információt, amire tényleg figyelni kell? Vagy azokat a figyelmeztetéseket, amelyek nem napi érdekek mentén születnek, hanem valós, megalapozott félelmek miatt? Azoktól, akik tényleg szeretnének egy olyan jövőt elkerülni, amelyet már annyi sci-fi megjósolt.

Nincs bölcsek köve, nincs recept, nincs kikövezett út. Józan paraszti ész, kevesebb inger, egyéni belátás. Ha mi, szavazók akarunk valamit hosszú távon és azokat díjazzuk, akik ilyen típusú közéleti szerepet visznek, akkor esélyt kap a politikai elit, hogy megértse: a hosszú távra tervezés elnyeri jutalmát. Rég el kellett volna már kezdeni ezt, de ma van a második legjobb nap arra, hogy rákényszerítsük az elvileg minket képviselőket, hogy tényleg a mi érdekeinket képviseljék.

Vagy ez is csak károgás...?