Július Satinský, a prešporák

„Gyakorlatilag egész életemet a Duna utcában éltem le. Ezt az utcát egyetlen rezsim sem keresztelte át...” így kezdi Július Satinský pozsonyi krónikáját, amelyben egyszersmind ifjúságának is emléket állít. Meg a háromnyelvű városnak, amelyről első emlékei úgy négy esztendős korából valók. Mert 1945-ben kerültek a romos Duna utcába szülei, és amikor fel akartak jönni a légiriadó után a pincéből és nem nyílt az ajtó, három nyelven kiabáltak: „Pomóc! Hilfe! Segítség! „Mivelhogy echt pozsonyiak voltunk...” – magyarázza a többnyelvűséget a szerző. A bevonuló szovjet katonák viszont nem tudták, hogy mit jelent echt pozsonyinak lenni, s a német szóból arra következtettek, hogy Satinskýék németek lennének, ezért nyomban a falhoz állították a családot. Szerencsére a papának volt egy 25 literes hordó rumja és „szegény oroszok valószínűleg csak Berlin alatt józanodtak ki”.

Az előszót, a baráti ajánlást fogalmazó írónak, Pavel Vilikovskýnak tökéletesen igaza van: „Létezik a nagy történelem – A Caesarok, a Napóleonok, a nagy októberi forradalmak és az ezeresztendős birodalmak históriája –, amelynek csak a következményei érintenek bennünket, de közvetlenül nem veszünk részt benne. És létezik egy község, egy negyed vagy egy utca történelme, amelyet hétköznapi, szokásos életünkkel magunk írunk. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de hozzám közelebb áll ez a második történelem, amely arról tanúskodik, hogy a nagy történelem fordulatainak idején miként élt a valóságban az úgynevezett egyszerű ember...” És Vilikovský nem feledkezik meg Satinský Duna utcájáról sem: az első pozsonyi szocialista munkásegylet, a Napred–Vorwarts– Előre székházáról, Rudolf Man-derla hentesről és serfőző Stein-testvérekről. „Elmondhatjuk, hogy amíg a nagy történelem hallgat róluk, Pressburg, Pozsony, Prešpork és Bratislava kis történelmében kiemelkedő, egyenesen reprezentatív szerepet játszottak.”

Ezt a „kis történelmet” akár nevezhetjük Európai Uniós gondolatnak is, hiszen a régiók szerepének fontosságát bizonyítja, arról szól, hogy a kisebb közösségek munkája nélkül a nagy térségek sem lehetnek sikeresek, tehát egy város, egy régió, akár egy utca, netán csak egy-egy épület múltjával is tisztában kell lenni, ha a nagy térség való sikerére szeretnénk törekedni. De állíthatjuk azt is, hogy ennek a „kis történelemnek” a felfedezése a modern történettudománynak éppen úgy köszönhető, például Ľubomír Lipták várostörténeti tanulmányainak, mint az olyan emlékezéseknek, mint amilyen Satinský anekdota-füzére. És a szlovákiai magyar olvasó könnyen párosíthatja hozzá a helyi magyar elődök nem mindig és nem eléggé élő hagyományát, mert vagy negyven éve Balogh-Kessler Edgár a Sarlóról szóló emlékezéseiben ugyanazt a háromnyelvű várost idézi, amelyről aztán később olyan nosz-talgikusan emlékezett meg Peéry-Limbacher Rezső–Rudolf. (Szándékosan írom együtt eredeti német és önként felvett magyar nevüket, mert ez is a városi tradícióra utal, hogy ebben a városukban, ebben a régióban hogyan éltek együtt a nemzetek, miként váltottak nyelvet és nem is akartak megfeledkezni az ősökről.)

És ennek a „kis történelemnek” a felfedezése fordulatot jelent mind a szlovák, mint a magyar múlt-tudatban. A háromnyelvű Pozsonyt mintha sokáig szégyellték volna a szlovákok, mivel nemzetiségük sokáig kisebbségben maradt e városban, ezért aztán a múltat sem igazán érezték magukénak, aminek egyik, de pótolhatatlan veszteségeket okozó következménye a belvárosi rekonstrukciónak nevezett rombolás lett. A magyarok csak a magyar hagyományra szerettek a leginkább emlékezni, talán védekezésképpen, de akárhogyan történt, mindenképpen öncsonkítás volt ez is. A németek pedig mintha teljesen elfeledték volna ezt a várost, amelyből kiűzettek, s mivel eltűntek – senki nem kívánt rájuk emlékezni egészen a legutóbbi időkig. Meg nem is nagyon lehetett. A soknyelvű zsidó Pozsonyt pedig még Tiso állama irtotta ki, s a maradék emlékek feltámasztására mostanában történnek sikeres kísérletek. Ám az előbb díszletraktárrá silányított, aztán az Új híd (SNP-híd, hogy ezt a tradíciót se felejtsem el) építése miatt a föld színével egyenlővé tett, fölöslegesnek minősített zsinagóga fel nem támasztható.

A szlovák múlttudat pedig felfedezi, hogy – akármi volt az évszáza-dok során – ez a háromnyelvű város mégis a saját történelem része. Eddig a magántörténelem része lehetett mindenféle agyament teóriák szomorú következményeként, de fokozatosan kezdik összekötni ezt a magánhistóriát („kis történelmet”) a nemzet, a táj, a régió múltjával, amely egyszersmind – a sok-sok részlet összeadásával – Közép-Európa igazi történelme lesz. Csak azt ne gondoljuk, hogy valami speciálisan szlovák jelenségről van szó...

Ez a közép-európai régiót mérgező általános kór mindenütt igaz, de nem mindenhol azonos mértékben. Mondjuk Budapesten sem sok nyoma található ma annak, hogy a magyar fővárosnak (a monarchia második legfontosabb városának) szlovák múltja is van. Nemcsak a névtelen múlt tartozik ebbe, például azoknak a szlovák napszámosoknak a munkája, akik a Parlament büszke palotáját építették, hanem a parlament épületében sokszor felszólaló szlovák képviselő, Milan Hodža politikai életművének nem jelentéktelen darabja is. Hagyjuk azonban a szlovák, a magyar példákat, gondoljunk ezúttal az évtizedek óta szociáldemokrata vezetés alatt álló és nemzeti vonatkozásban igazán türelmesnek minősíthető Bécsre. Nem is olyan régen emlékeztettek a cseh lapok arra, hogy amíg Washingtonban Václav Havel avathatta fel Tomáš Garrigue Masaryk szobrát, addig Bécsben nem engedélyezték egy kis utca elnevezését Masarykról, aki parlamenti képviselőként, egyetemi tanárként évtizedekig lakott e városban. Persze Masaryk-szobor Pozsonyban sincs, mint ahogyan nincsen Hodža-emléktábla Budapesten és hiába keresnénk emlékművet, emléktáblát a városban oly sokat szerepelt magyaroknak, Kölcseynek, Kossuthnak, netán Széchenyinek. (Kisfaludy Károly szerény emléktábláját, a Kozia utcában nem sokan ismerik, s csak a magyarok értik, már ha tudják, hogy ki volt, de szlovákul semmi útmutatás nem található.)

És jó lesz, ha a Medikus-kertbe kerül Petőfi szobra, méltóbb helyen lesz, mint korábban, Ligetfaluban. Ez az aktus is annak a folyamatnak része, amelyre most Július Satinskýnak a régi várost idéző könyve kapcsán is szeretnék figyelmeztetni.