Jogalap és arcpír nélkül

Az illúziórombolás első állomása nem a Klaus-féle gazdasági reform, hanem a kisprivatizációs pénzek lenyúlása volt. Az ún. kis-privatizáció jogi szabályozásánál olvasható volt a politikai akarat: a lehető legtöbb szolgáltatást magánkézbe adni még akkor is, ha üzletek, műhelyek, vendéglátó-ipari központok áron alul kelnek is el. Az árverések alapja az ún. londoni vagy angol modell volt, amelynek lényege a kikiáltási ár emelése. Az eladó meghatároz egy bizonyos minimális árat, amelyre a licitálók „rátehetnek” és az árverés szabályai szerinti legjobb (ergo: a legmagasabb) tovább már nem kontrázott ajánlat a győztes. Az angol árverés során az eladásra kerülő tárgy (vagy egyéb anyagi érték) kikiáltási ár alatt nem cserél gazdát. Akármilyen hihetetlen, a kisprivatizációban az eladásra kínált szolgáltatások 91 százaléka londoni modell alapján kelt el. Sőt: bizonyos esetekben, köszönhetően az aránylag könnyen elérhető hiteleknek, sokan túlbecsülték erejüket és rövid időn belül kénytelenek voltak csődöt jelenteni. hiszen már a vásárlási árnál „túllicitáltak”. Nem létezik statisztika arra nézve, hányan mentek tönkre a vállalkozások tíz évvel ezelőtti hőskorában, de ezt a tanulópénzt egy vállalkozói generáció bizonyíthatóan megfizette.

A holland (vagy amszterdami) típusú árverést a kisprivatizációs törvény olyan esetekben engedte meg, amikor lehetetlen volt akár kikiáltási áron eladni a szolgáltatást, az állam (a társadalom) érdeke viszont az volt, hogy megváltozzon a tulajdonos. A holland árverés lényege a kikiáltási ár alá való licitálás. Ha az eladásra kerülő tárgy nem talál új gazdát, az árverező csökkenti fokozatosan a kikiáltási árat, míg nem talál vevőt. Annak ellenére, hogy csak az esetek kilenc százalékában használták az amszterdami modellt, a társadalomban a mai napig él egy tévhit, mely szerint a holland árverések járultak hozzá az állami vagyon elkótyavetyéléséhez és a maffiák keletkezéséhez.

Az első állítással aránylag sikeresen lehet polemizálni. A szlovákiai kisprivatizációban az állam közel 12 milliárdos jövedelemre számított, a valóságban viszont 15 milliárd került a privatizációs tárca e célra létesített különszámlájára. A közvagyon elherdálása a 15 milliárd felélésekor kezdődött. Annak ellenére, hogy a szövetségi törvényalkotók az államtól független, akkortájt alakuló Nemzeti Vagyonalapnak szánták a pénzt restitúciós igények kielégítésére és a nagyprivatizáció beindítására, Mečiar második és harmadik kormánya idején ezt a pénzt egyszerűen lenyúlták. Jogalap és pír nélkül.

A holland árverések szépséghibája másban nyilvánult meg. Sokszor ugyanis attraktív épületek, szolgáltatások cseréltek gazdát ár alatt. Az árverésen ugyanis megjelentek az azóta már jól ismert „fehér lovak”, a fiktív vásárlók, akiknek munkáját nagyban elősegítette néhány széles vállú, nyak nélküli egyén. A végeredmény az akkor tisztességesen versenyzők megfélemlítése és az alvilág első „öntisztítása” volt. A védelmi pénzek szedésén kívül ez volt az egyik alapja a hazai alvilág megerősödésének. Ľudovít Kaník akkori privatizációs minisztériumi főosztályvezető szerint a tárcánál tudtak erről és a belügyi szerveket is figyelmeztették, a rendőrség viszont nem szólt az eseményekbe, hozzájárulva a regionális maffiák kialakulásához. Ezen a ponton keresendő tehát a holland árverések szépséghibája, s nem magában a közel háromszáz éve rendesen működő árverési rendszerben. Mint ahogy a társadalmi igazságtalanság gyökereit sem a kockáztató és a minden biztonságot nélkülöző első kisvállalkozói generációban kell keresni, hanem azokban a politikai struktúrákban, amelyek munka és kockázat nélkül a mások által megteremtett értékeket a szó legszorosabb értelmében lenyúlták. Hozzátéve persze: sokan közülük az idei választásokon is folyamodni merészelnek a választók kegyeiért. A pártok támogatottságát figyelve – sajnos – nem is sikertelenül.